Bár a januárban lefektetett tervek szerint klubtársakkal és oldalbordákkal abszolváltuk volna a túrát, az élet úgy hozta, hogy ’márkaidegen’ barátommal ketten indultunk Romániába. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy a Transalpina és a Transfogaras mellé behúzunk egy kis Erdélyt Farksalaka-Szováta vonalon, majd innen visszafordulunk és Kolozsvár-Nagyvárad felé jövünk haza, de miután szétporladt a társaság, kicsit nagyobb szabadságot adtunk magunknak. A feleségemnek is csak annyit mondtam, hogy majd jövök.
Az első etapban szombat délután az arad megyei Solymosvárig jutottunk. Találomra, az utcáról mentünk be szállás után érdeklődni. Kis szobát és reggelit kaptunk a 7es főút mellett, a vár közelében található panzióban. Még nem hordtuk fel az összes motyónkat a motoroktól, amikor a házigazda grillpartira invitált bennünket. Két magyar, két román és három bosnyák társaságában vendégül láttak bennünket: a csevapokat és a pácolt tarját nagy műgonddal egy vega srác sütötte. Természetesen a szilvapálinka is előkerült. Ennek is köszönhetően mindenki kedves és nyitott volt, este egyedül a lépcső mellett álló alak nem viszonozta a köszönésemet. Reggel aztán ennek okára is fény derült.
Megfogtam, biliacélból készült hitvány másolat
Összességében a román tulajdonosnő igazán kitett magáért. (150 LEI-t, nagyjából 10.500 Ft-ot fizettünk ketten. A szálláshely Casa Dorgo néven a Bookingon is megtalálható.)
Vasárnap reggel maradtunk a Maros mellett, egészen Déváig kanyarogtunk az álmos kis 7-es úton. Dévától aztán felélénkült forgalomban Szászsebesig mentünk. Itt utunk ár-érték arányát tekintve a legjobb szálláshelyét béreltük ki, a 67C út mellett ugyanis egy új építésű, teljesen felszerelt apartmant kaptunk 180 LEI-ért (12.600 Ft, palmrezidental.ro).
Erősen ajánlott kategória
Mivel 30 fok feletti dög meleg volt, az aznapi motorozást délben elengedtünk, kacsát sütöttünk, majd estig söröztünk a hatalmas teraszon. Mivel hétvégén a Transalpina szinte dugig van, eleve hétfői átkelést terveztünk, ezt aztán tökéletesen alátámasztották a látottak is: estig szinte egymást érték a motorok, az autók, a kisbuszok - és sajnos időről-időre megjelentek a szirénázó mentők is.
Hétfőn korán indultunk, hogy a délutánra ígért eső már ne a hegyen érjen bennünket. Tiszta időben, oxigén dús, hűvös levegőben, gyér forgalom mellett kanyarogtunk felfelé. Az Oasa-tónál a giccsárusok sora helyett egy szar földutat választva bemotoroztunk a tó túloldalán található Oasa monostorhoz.
A fák között az a kis fehér pötty a monostor
Mindentől távol, elzártan a hegyek között egy igazán nyitott, meglepően fiatal hitközösséget találtunk. Itt készült a kedvenc képem: a monostor belső udvarán zöldséget pucoló nőket lopva fotóztam le. Míg addig egyikük sem nézett ránk, a fotókészítés pillanatában ketten is felénk mosolyogtak. Érdemes megnézni az arcokat!
Innen aztán egy igazi örömmotorozás következett, az Obársia Lotrolui-ban található kereszteződésig szinte tökéletes aszfalton helyenként 90 és 110 közötti tempóval lehetett tekeregni. Az innen kezdődő Transalpina már óvatosabb, a meredek visszafordítói miatt lassabb haladásra bírt bennünket. Jól is esett megállni az út turisztikai szempontból legnagyobb húzásánál, egy, az igényekre átalakított pásztorszállásnál, ahol az elcsigázott szamarak mellett rögtönzött népművészeti kiállítás és étkezési lehetőség fogadott bennünket. (Itt készült a hegyi esztenák tipikus étele, a sült puliszka. Az emberes méretű, főtt kukoricadara golyókba juhtúrót töltöttek, és miután a grillrácson kicsit megjáratták, meglocsolták őket tejföllel is. Az igazság az, hogy mi kihagytuk ezt az ételt, mert feltűnően sok volt a maradék az asztalokon.)
A kötelező kűrök után a segédhágóig, majd végül a hágóig mentünk (Kicsit megtévesztő módon a segédhágóval ellentétben a 2.145 m magasan lévő hágón egy táblán kívül nincs semmi.)
Innen már nem mentünk tovább Ránca és Novaci irányába, hanem visszafordultunk, hogy újra kiélvezhessük a kanyarokat, és hogy ne az unalmasabb, Havasalföld felőli déli oldalon, hanem a hegyek között maradva tegyük meg a Transfogaras lábáig átvezető utat. Sajnos a reggeli előrejelzés aztán beigazolódott, a 7A jelű úton a Vidra-tónál már a felhőket vizslattuk. Voineasa településen vagy negyed órát ültünk a buszmegállóban, mire rávettük magunkat, hogy beöltözzünk esőruhába.
Lényegében Argyasudvarhelyig szakadó esőben, a női kézicsapatáról híres Ramnicu Valcea városában ráadásul csak araszolva haladtunk. A szűnő esővel kicsit aztán visszatért a kedvünk is, így a napot Corbeni alatt egy kimondhatatlan nevű kis településen zártuk.
Motorozásunk első lényegi része így alakult: a Transalpinán átkelve a Transfogaras lábáig jutottunk
Kedden reggel a felejthető, lepukkant román hotelt (Bun’88, 115 LEI/szoba) hátrahagyva indultunk neki a Fogarasi havasoknak. Mivel éjszaka esett, a Vidraru-tó mellett kanyargó úton az árnyékos, még vizes aszfalt némi óvatosságot követelt.
Érdemes megnézni hol vezet az út
A túloldalon már látszik a felhőben lévő úti célunk
Feljebb aztán a hűvösebb, szeles idő megtette a hatását. Sőt, a díszletes alapvetően tiszta, napos idővel kedveskedett nekünk. Az erdőhatártól gyakorlatilag percenként szálltunk le a motorokról, hogy a mélység-magasság fotón és filmen vissza nem adható, lenyűgöző érzése mellett csodáljuk a méregzöld gyephavasokat.
1600-1700 méter körül a fák eltűnnek, innen kezdődnek a gyep- és sziklahavasok
A valós méretek és arányok végett érdemes megnézni mekkorák az autók
A csúcs alatt aztán a sötét és vizes alagútból kiérve szinte egy másik világba csöppentünk: a szelesebb, hidegebb északi oldalon felhőből és turistából is jóval több volt. Igyekeztünk is elvonulni a tömegtől és a rájuk épült ‘szolgáltatói’ körtől - a legelő birkák bégetését hallgatva egy kis csúcsról néztük, ahogy az északi oldalon, a hegy lábánál elterülő medencére miként adnak rálátást a lyukas felhők. (Összességében a déli oldal felőli feljutás jó választásnak tűnt, ugyanis a déli oldal lényegesen több látnivalót kínált.)
Az ott lenn az Erdélyi-medence
Az útmarásokkal tarkított, rosszabb minőségű úton aztán egészen az Erdélyi-medence széléig ereszkedtünk. Innen visszanézve az ember könnyen megérti a Déli-Kárpátok ölelő, védelmező, lényegi szerepét.
A képre nem fért rá, de balra és jobbra folytatódva, hosszan egy tömbben egymást érik a kétezer méteres csúcsok
Az E68-as útról Sárkánynál tértünk le északi irányba. Innen néhol burkolat nélküli utak, középkorban megragadt falvak és szívet szorító mélyszegénység jött.
András botjánál csak a nyája volt nagyobb
Székelyudvarhelynél aztán minden megváltozott, Farkaslaka után, Korondra beérve pedig már kicsit zavaróvá is vált a kontraszt. Mindenhol giccs, magyar rendszámú autók, pálinkától és sörtől csalinkázó turisták, hónuk alatt kerámiából vagy fából készített szuvenírrel. (Kedvencem a fa szélmalom volt. Ami tudvalevőleg a székely folklór része.) Parajd és Szováta után megráztuk magunkat és bár már nagyon fáradtak voltunk, úgy határoztunk, hogy Gyergyószentmiklóson keresünk szállást. Mint kiderült, ez egy nagyon jó döntés volt, mert a Gyergyói-havasokban kanyargó, 13B jelű úton ismét egy nagyon jót motoroztunk.
Megszámlálhatatlan mennyiségű kanyar után, már szürkületben és szemerkélő esőben értünk be a városba. Átengedve magunkat a ’mert megérdemlem’ érzésnek, kivettünk a város legdrágább és legmodernebb panziójában egy teljesen felszerelt apartmant (Niki Apart Pension, 470 LEI).
Ottjártunkkor a városban hajómodell kiállítás is volt
A második felvonásban a Déli-Kárpátokat a keletiek váltották
Az egész este szemerkélő eső ellenére lefekvés előtt úgy döntöttünk, hogy mi ugyan vissza nem megyünk az Erdélyi-medencébe. Az eredeti tervünkkel ellentétben ezért úgy határoztunk, hogy a Keleti-Kárpátokban maradva felmegyünk egészen az ukrán határig, s majd csak onnan indulunk haza, nyugatnak.
Reggel őszt idéző hidegben, tökig érő ködben indultunk a 12C jelű úton a Gyilkos-tó és a Békás-szoros irányába. A díszletes értékelte a bátorságunkat: a meleg miatt a Gyilkos-tónál már bámész turisták gyűrűjében szabadultunk meg az aláöltözőinktől.
A Gyilkos-tó így néz ki márkázott napernyők és szelfiző turisták nélkül
Ezek pedig a motorjaink már a Békás-szoros egyik oldalsó szurdokvölgyében, szelfizés közben
Bár a Békás-szoros után a látvány alábbhagyott, Dodeni határában a hatalmas vízzáró gát mindenért kárpótolt bennünket. A hegyek ölelésében fekvő tó látványába belefeledkezve nem is tulajdonítottunk nagy jelentőséget az út melletti sárga táblának, amelyen veretes román szöveg mellett egy behajtani tilos jelzés volt látható. A gát után a Békási-víztározót északkeleti irányból megkerülő 15-ös út elején még rendőrautó is állt, de a benne ülő szerv rezignált tekintetét határozott gázadással viszonoztuk. Talán vagy két kanyar után az út szó szerint eltűnt, a mély építési árokban munkagép dolgozott. Kis hezitálás után mélyeket biccentve a munkásoknak átrágtuk magunkat az építkezésen. Az újra megjelenő aszfaltcsíkon már nyertes pozícióban éreztük magunkat. De ez nem tartott sokáig, az út újra és újra eltűnt, 25-30 szakaszos útépítés, döngölt murva vagy mély sár következett, így aztán a nagyjából 40 km-es szakaszt 2 óra alatt teljesítettük (!). A látvány ugyanakkor lenyűgöző volt, a tó túloldalán húzódó Csalhó Nemzeti Parkkal együtt a táj egyszerre volt romantikusan szép és ijesztően vad.
A szemközti Csalhó-hegység 1900 méteres sziklacsúcsairól sem lehet rossz a látvány
Soklyukú híd a víztározó északi oldalán
A dobozból elfogyasztott ebéd és a kis fújás után következett a 17B jelű út, ami lényegében kanyar-kanyar hátán. A Bisztrica-folyó völgyében aztán néztünk egy nagyot. Pontosabban kettőt. A 18-as úton egyrészt 90%-ban zsír új aszfalt fogadott bennünket, ami a szinte nulla forgalommal (egyetlen egy motorossal sem találkoztunk) és a Kárpátok hamisítatlan hangulatával állandó vigyort ragasztott a képünkre. Másrészt Botos településen egy kávés megállás során megismerkedtünk egy – elsőre inkább szervkereskedőnek tűnő – sváb ürgével (felmenői között Szűcs névvel még magyar is akadt), aki az út mellett üzemelő panziójában és kempingjében előszeretettel és pl. 5 napos csillagtúra programcsomaggal látja vendégül a motorosokat. (A lengyel V-Strom klub matricája is ott díszelgett étterme bejáratának üvegén. / Robert Fuhrmann vállalkozását ’Pension + Camping zur Deutschen Eiche’ néven kereshetitek a weben.)
Minekután ’komplett neu’ jelzővel illette az előttünk álló útszakaszt, az örömmotorozás folytatódott.
Ilyen tájon haladva a nap második felére megfogalmazódott bennünk, hogy az Alpok bekaphatja. Vagy ha nem is, különleges atmoszférája miatt a Kárpátoknak sokkal nagyobb figyelmet kellene kapnia
A Radnai- és a Máramarosi-havasok végtelen lucfenyő birodalmából csak a Borsa-hágón dugtuk ki az orrunkat. A nemrég épült, hatalmas ortodox templom hangszórói imádsággal töltötték meg a felhőktől amúgy is drámai hatású tájat.
A rövidke hitéleti merengést és a rossz sorsú hágókutyák etetését tempós, rövid leereszkedés követte, miután seggfájdító, unalmas és hosszú vánszorgás következett, aminek aztán Máramarosszigeten örömmel vetettünk véget.
Ebben a felvonásban aztán volt minden
A napot még megkoronázta az, hogy a bookingon megadott szálláscímet sem a gps, sem a google maps nem találta meg, így végül az éjszakát egy főút melletti, kivénhedt, lestrapált hotelben töltöttük (Hotel Nova, 80 LEI/fő).
Utolsó etapunk a román-ukrán határszakasztól már nyugati irányba vezetett. A 19-es út – a kevert, részben rutén falvakkal, az eltérő ház- és templomformákkal, a felismerhetően más népviselettel – a délelőttünket egy nagy mozi előadássá formálta. Az Északkeleti-Kárpátokat elhagyva Certeze (egykor Avasújfalu) látványa dobta a legnagyobbat: a településre beérve az addig megszokott szerény épületeket felváltották az erősen giccsbe hajló, két és háromszintes paloták, kovácsoltvas és (mű)márvány kerítés-remekművekkel díszítve. A település legdurvább házánál meg is álltunk fotót készíteni.
Cigit, alkoholt vagy üzemanyagot csempésznek? Vagy mindent is? És az egész falu? Csak úgy pattogtak a kérdések
Minekután nem tudtuk eldönteni, hogy mivel állunk szemben, embert kerestem, hogy megtudakoljam, mit keres itt Disneyland. Kis keresgélés után az egyik nagyház udvarára tartó, szénával megrakott talicskát toló öreget szólítottam meg, de csak románul beszélt. Végül egészen a román-magyar határig kellett mennünk, hogy kiderüljön a település gazdagságának titka. Petén egy Kolozsvárról származó benzinkutas srác elmondása alapján többnyire a francia építőiparban dolgozó, kint nyomorgó helyi románok egy furcsa státuszdíszlete a falu. Amely lényegében üres, belül többnyire befejezetlen épületekből áll, s ahol a hátrahagyott szülők a telek végében, az épületek takarásában, jóval szerényebb körülmények között élnek – várva az augusztust, amikor három hétre újra együtt lehet a család.
Csak hogy látszódjon a kontraszt: a valóság és az átlag inkább ez
Ezzel a szinte érthetetlen mesével a fejünkben léptünk át a határon, ahol a kifejezetten rossz minőségű út fölött elsőként egy VÉDA köszöntött le ránk. A kellemes 36 fokban a Hungárián előttünk szétnyíló kocsisortól izzadságcseppekig meghatódva végül aztán megállapítást nyert, hogy megint Európában vagyunk.
(A 2019. július 20-25. között megtett teljes túránk hossza 2.192 km lett.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése