Már évek óta gondolkodom azon, hogy szívesen elmennék egy profik által szervezett, fizetős motoros túrára. Eddig az összes túra amin részt vettem, saját tervezésű volt vagy ismerősök, motoros társak vezették. Megnéztem különböző túraszervező cégek naptárait, fix elképzelés először nem volt, de végül a balkán lett a befutó: Bosznia-Hercegovina, Montenegro, Albánia. Mivel arrafelé nagyon meleg van nyáron, ezért olyan túrát kerestem, ami szeptember elején indul. Vacilláltam két ajánlat között is, de végül a Rhino Toursé mellett tettem le a voksom. Azért billent a mérleg nyelve feléjük, mert Mostar-t is érinti ez a túra. Írhatnám többesszámban is a dolgokat, mert sikerült Tomit is rávennem, hogy jöjjön ő is. Sokáig úgy volt, hogy 2023-ban mégsem jön össze a dolog, de végül rábólintott.
Amikor elkezdtem motorozni, akkor az első ilyen témájú könyv egy Rhino Toursosok által írt és kiadott példány volt. Nagy élvezettel olvastam a beszámolóikat és sokat segített a később megtervezett túráimmal kapcsolatban is. A mai napig néha beleolvasgatok ezekbe a könyvekbe. Sokat köszönhetek nekik.
Így alakult, hogy 2023 szeptember 8.-án dél felé vettük az irányt.
Első nap:
A budaörsi Mol kúton volt a találkozási pont, onnan az M7-esen mentünk Balatonszemesig, majd Barcsig alsóbbrendű utakon haladtunk. Ott találkoztunk a csapat másik felével. Gyors tankolás után elosztottuk az embereket és Horvátországon gyorsan átkelve a bosnyák határon találtuk magunkat. Az átkelés relatív gyorsan ment. Egy finom csevap elfogyasztása után egy kellemesen kanyargós úton találtuk magunkat, ahol nagyon élvezeteset lehetett motorozni.
A szállásunk Jajceben volt, ami gyönyörű környezetben helyezkedett el. Vacsi előtt még elsétáltunk megnézni a rengeteg kis vízimalomból álló látványosságot.
Ezen a szálláson láttam életemben először imaszobát, ami egy üres szoba sok szőnyeggel.
Második nap:
A reggelt a Jajce vízesésnél kezdtük, ami nem messze volt a szállásunktól.
Később Mostar felé indultunk, ami előtt az előzetes félelmünk beigazolódott, több kilométeres dugó volt a bevezető úton. Motorral könnyebb dolgunk volt, mintha autóval mentünk volna, de azért kihívás volt előre verekednie magát a 16 motornak a szűk úton, főleg a sok figyelmetlen autós között. Beérve a városba, egy nagyobb parkolóban hagytuk a járműveket és gyalog jártuk be a belvárost. Az Öreg hídnál éppen Red Bull-os szervezésű vízbeugróverseny volt rengeteg emberrel.
Nem sokkal ezután már Montenegro irányába tartottunk, ahol a Kotori-öblöt gurultuk körbe.
A napot a Lovcen nemzeti parkban zártuk, ahol a szállásunk is volt. Szinte hibátlan útminőség, megszámlálhatatlan kanyar, döcögős határellenőrzés, gyönyörű tájak jellemezték ezt a napot.
Kilátás a szobánkból
Harmadik nap:
Reggel Petar Mauzoleumában kezdtünk, ahol közel 500 lépcsőfok leküzdése után a Lovcen nemzeti park panorámájában gyönyörködhettünk, így megérte az a kis testmozgás.
A Shkodrai-tó következett, aminek nagy részéről nem is mondanánk meg, hogy az egy tó. Megálltunk a hegyen egy néninél, aki limonádét és fánkot árult. Amikor megláttam, hogy milyen vízből készíti az italokat (amiből sokan vettek közülünk) akkor maradtam a dobozos kólánál. Végül senkinek sem lett tőle baja csodának csodájára.
Szerettük volna megnézni a Nijagara vízesést de sajnos kevés víz volt a folyóban, ezért a vízesés nem “működött”. Pedig biztos szép lehet nagyobb vízhozamnál.
Albánia felé vettük az irányt, az SH20-as utat nem hiába szeretik annyira a motorosok, ezernyi kanyar, csodás környék. Megálltunk a kötelező megállóhelynél, ahonnan mindenki lövi a szép képeket, onnan belátható a völgy.
Később egy kis faluban ebédeltek a többiek, de mivel mi nem voltunk éhesek, inkább kicsit megismerkedtünk a környékkel.
Továbbgurulva az SH20-on tényleg nagyon figyelni kell az úton megjelenő állatokra mert bármi előfordulhat. Disznó, kecske, kutya, albán szamár... Albánia csodálatos, ide is érdemes lenne visszajönni egyszer és több időt szentelni neki, nagyon megérdemelné.
A nap végén visszatértünk Montenegróba és az éjszakát a hegyek között töltöttük.
Negyedik nap:
Az utolsó előtti napunkat a Tara kanyonban kezdtük. A hatalmas híd ami a völgy felett ível át nagyon impozáns látványt nyújt. Itt több lehetőség is van próbára tenni a bátorságunkat, mi az 1050 méter hosszú drótkötélpályán csúsztunk egy elég félelmeteset.
A Piva kanyon még mindig gyönyörű, pár éve voltam már itt, ezt a részt vártam ma a legjobban.
Még a bosnyák határ előtt az egyik motor meghibásodott és egy hosszúra nyúlt ebéd alatt vártuk a hátrahagyott motorost és az egyik túravezetőt aki segített neki. Később kiderült, hogy a másik csapatban az egyik motor első felnije egy nagy szikladarabon áthajtva megsérült és meg kellett javítani az egyik közeli faluban, nem lehetett egyszerű folyamat. Sok kisebb-nagyobb szikladarab volt a Piva kanyon mellett futó úton, csoda, hogy más nem hajtott rá közülünk, nagyon észnél kellett lenni.
A határ után gyorsan leküzdöttük az offroad szakaszt és hamar Sarajevoban találtuk magunkat, ahol az éjszakát töltöttük. A város előtt olyan fényes volt az aszfalt, amilyet még soha nem láttam. Először azt hittem, hogy a gumival van valami, majd mintha olajon mentem volna. De nem, az út volt olyan mint a tükör a szó rossz értelmében. Később beszélve a többiekkel, mindenki küzdött az elemekkel, nagyon óvatosan kellett húzni a gázt.
Kivételesen nem a szálláson volt az aznapi vacsora hanem a Steakhouse-ban, a "város legjobb éttermében", legalábbis úgy hirdette magát. A kiszolgálás hibátlan volt, az ételek is nagyon ízletesek voltak. Sokan sokfélét ettünk és egy pár sörrel lekísértük őket, a fárasztó nap után nagyon jólesett. Később belevetettük magunkat Sarajevo bazársorába.
Ötödik nap:
Nem indult valami fényesen ez a nap a csapat egy részének, ugyanis az emberek harmada nem sokat aludt az éjjel, hányás vagy hasmenés vagy mindkettő nem hagyta pihenni őket. A 25 főből 8-9 elég rosszul volt, a többieknek meg semmi bajuk. Kérdezgettük egymást, hogy ki mit evett, de több olyan eset is volt, hogy ugyanabból az ételből evett olyan is aki rosszul volt és olyan is akinek kutya baja. Nem tudtunk egyértelműen rájönni, hogy pontosan mi volt a bajok okozója. Akadt olyan ember, aki nem is indult velük haza, próbálta egy kicsit összeszedni magát, mielőtt a legrövidebb úton neki indult. Mi a többiek az eredetileg tervezett útvonalon haladtunk, megbeszélve, hogy igény esetén beiktatunk megállókat, amennyiben valakinek szüksége lesz rá. Csodák csodájára senki miatt nem kellett pluszban megállni, pedig volt aki olyan rosszul volt, hogy amikor megálltunk, akkor ő csak ledőlt a motorja mellé a fűbe pihenni. Velem hálisten minden rendben volt, mondjuk kicsit csaltam. Már a túra előtti pár napban elkezdtem Normaflore Immune-t szedni, amit végig szedtem amíg odakint voltunk, pont a sok negatív tapasztalat miatt, amit korábban hallottam a balkánon járt emberektől. Úgy tűnik nekem ez bevált, bár az is lehet, hogy nem lett volna semmi bajom.
Ezen a napon nem sok látnivaló akadt. A feladat a hazajutás volt. Alsóbbrendű utak, rengeteg kanyarral azért akadtak dögivel, majd a horvátoktól irány az autópálya. Mohácson vált szét a csapat és mindenki ment a dolgára.
Határellenőrzés: nagyon elszoktunk már attól, hogy a határellenőrzéssel kelljen foglalkoznunk itt Európa közepén. Nagyon kényelmes, hogy nyugatra, északra és most már a horvátok irányába is megállás nélkül lehet haladni, ha szeretnénk elhagyni az országot. A bosnyák, montenegroi, albán határon nagyon sok időt el lehet tölteni még motorral is, negyed órától a majdnem egy óráig is időztünk itt, a nagyobb csoportunk miatt. Kilométeres autó- és kamionsorok, türelmetlen emberek. Persze motorral előrecsorogtunk ameddig lehetett az autósok nagy "örömére". Sok jófej ember volt, de sokan betartottak nekünk. A határőrök normálisak voltak, segítőkészek, megértették, hogy miért nyomulunk előre. Van ahol a személyi átjárón is átengedik a motorosokat és volt olyan eset is, ahol meg sem nézték a papírjainkat, intettek, hogy mehetünk tovább.
A szállásokról: ott a három és négy csillagos hotel nem olyan mint idehaza vagy nyugaton. Némely ilyen szállás körülbelül egy itthoni panzió szintjét ütötte meg. Kényelmetlen ágyak, leharcolt szobák, szegényes reggelik és vacsorák jellemzik őket. Ha elfogyott a kirakott étel, akkor nem töltötték fel azokat, volt aki éhen maradt, mert későn jött le reggelizni vagy vacsorázni. A pincérek sem voltak épp barátságosak a szálláshoz tartozó éttermekben. Nem tudom, hogy minden hotelre jellemzőek ezek vagy csak mi fogtuk ki a problémásabbakat, de ennél azért többre, jobbra számítottunk. A felszolgált ételek finomak voltak, azokkal nem volt baj.
Rhino Tours: mint írtam, ez volt az első ilyen jellegű túránk, amire nagyon kíváncsi voltam előzetesen. A túratársak kb 80%-a visszatérő volt, sokat gurultak már együtt a Rhinoval és egymással is. Mi Tomival egy kicsit kívülállónak éreztük magunkat az elején, nem ismertünk senki mást, de hamar beilleszkedtünk, tényleg egy remek csapat jött össze erre a túrára, mindenki jó fej volt és közvetlen, keresték a társaságunkat és ugyanez mondható el a túravezetőkről is.
Voltak azért negatív dolgok is. 18 fő volt a max létszám aki jelentkezhetett, erre volt 3 túravezető. Legalábbis ezek voltak az előzetes infók. Aztán a találkozási ponton derült ki, hogy a túrán belül is lesz egy kisebb túra, egy motoros klub lefoglalta az egyik túravezetőnket, ami plusz 8 motor volt. Szóval elől ment a túravezetőnk, utána mentünk 16 motorral majd egy betanuló túravezető, aki még nem vihet önállóan embereket, ezért nem lehetett megbontani a nagyobb csapatunkat kétfelé. És ugye volt a másik csapat a klubból akik előtt ment a harmadik túravezető. Ők teljesen külön utakon jártak, alig találkoztunk velük. Akik motoroztak már nagyobb csapatban azok tudják, hogy ennyi embert nem lehet egyben tartani, ezért szokták max 10 főre korlátozni a létszámot a csapatokban. Az elején elmondták, hogy ahogy az első induláskor kialakul a sorrend, azt ha lehet tartsuk a túra legvégéig. Nem voltunk kellően szemfülesek, rámenősek ezért majdnem a sor legvégére kerültünk. Ezzel nem is volt gond mindaddig, amíg nem értünk az első forgalmas szerpentinre. Ilyenkor nagyon nehéz előzgetni, egyszerre csak egy-két motor tud megelőzni egy-egy járművet. Pár kilométer után már teljesen szétesik a csapat, majd amikor már mindenki leküzdötte a kocsisort, akkor a csapat eleje már messze jár. Ahhoz, hogy felzárkózzunk, -hogy finoman fogalmazzak- nagyon kellett sietni. És ez így ment minden nap, a túra nagy része rohanás volt számunkra. A sor elejének biztos nem, de nekünk igen. Pont ebből kifolyólag nem sokat tudtunk bámészkodni, keveset láttunk a környezetünkből, mert folyamatosan azon dolgoztunk, hogy utolérjük a többieket. Megemlítettük ezt a túravezetőnek, aki megesküdött, hogy ő 100-110-nél többel nem megy a sor elején és nyugodtan maradjuk le ha nagy a tempó és nézelődjünk nyugodtan, úgyis megvárnak majd a letérőknél, megállóknál. Mi meg úgy voltunk vele, nem szeretnénk, hogy folyamatosan ránk kelljen várni mindenhol, mert az sem jó senkinek. Egészen biztos, hogy ha ketté lett volna bontva a csapatunk, úgy ahogy eredetileg lett volna, akkor sokkal jobban élveztük volna az egészet.
A másik dolog, hogy szerettünk volna több helyen megállni, bámészkodni, fényképeket készíteni, gyönyörködni. Sajnos az igazán szép részeken is alig álltunk meg. Mi ahhoz vagyunk szokva, hogy ahol akarunk ott tartunk egy rövid szünetet és tudunk fényképezni, pihenni. Itt sajnos erre nem volt lehetőség és egymásnak bosszankodtunk Tomival a sisakbeszélőben. Persze lehet mondani, hogy ennyi motorral sok-sok helyen megállni-elindulni egy csomó időbe telik és nagyon hosszúak lesznek így a napok. Ezzel csak az a probléma, hogy szinte minden nap előfordult az, hogy teljesen feleslegesen időztünk valahol. Például beültünk ebédelni, ami másfél óra volt vagy reggeli kávézás után egy órával megálltunk ismét kávézni, ott is elment egy óra. Utána meg sietni kell, mert késésben vagyunk, szóval ezek nagyon bosszantóak voltak. Pont ezért lenne érdemes visszamenni a balkánra és nyugiban végigjárni akár ugyanezt az útvonalat.
Összességében nekem nagyon tetszett a túra, nem bántam meg, hogy elmentem. Így visszagondolva teljesen pozitív az élmény! Valószínű, hogy fogok még menni szervezett túrára, akár a Rhino Tours-szal, akár más céggel.
