2017. december 3., vasárnap

ÉVADZÁRÓ 2017 - EGER ÉS AZ ÉSZAK-KELETI CSAVAR HADMŰVELET - Tj

Tavalyi a nyugati országrészben tartott évadzáró után, az év végi Clubgyűlésen a keleti szekció részéről felmerült az igény, hogy idén az ő régiójukat célozzuk meg, hisz ott is akad látnivaló bőven, sőt! A kérésük nyitott fülekre talált, így az évadzáró helyszínének és látnivalóinak kiválasztása során a keleti blokk került górcső alá. A vezetőség úgy döntött, hogy a győztes csapaton nem változtat, így ismét Enci és Immo vállalta a szállás felkutatását, én pedig a látnivalók és a túra útvonalának összeállítást.
Enciék hamar ráakadtak a megfelelő szállásra Egerben, az egri vár felett elhelyezkedő Villa Citadella Panzióra, így nekem nem maradt más feladatom, mint a túra útvonalának megrajzolása, figyelemmel a vezetőségnek tett korábbi ígéretemre, miszerint a túra hosszát 300 km alatt tartom!

Villa Citadella Panzió az év szállása I. helyezés

Sikerült is egy látnivalókban gazdag programot megterveznem, amibe belecsempésztem ráadásként egy kis külföldi zuhatagos meglepit is, ha már tavaly átléptük az országhatárt az évadzáron, akkor idén se maradjon ki elv alapján. De sajnos ezt végül ki kellett hagynom, tekintettel arra, hogy a tavalyi kritikák miatt hanyagoltam a jelzősíp használatát, így három pihenő is jóval hosszabbra sikeredett, mint azt eredetileg terveztem, ezért a Szlovák vízesés felkeresését időhiány miatt útközben töröltem a programból.

De ne ugorjunk rögtön a végére! Menjünk csak szép sorban! A szokás nagyúr, így akárcsak tavaly tettük a túra előtt Évivel, egy szép vasárnap reggel felkerekedtünk és bejártuk az évadzáró tervezett útvonalát. Budapesti indulással és érkezéssel a Mátrán keresztül 750 km lett a vége, a táv hosszára való tekintettel fel sem merült bennünk, hogy Enciéket is kitegyük ennek az aszkéta tortúrának, hisz a tavalyi bejárás is oly mély nyomot hagyott bennük, hogy egy jó ideig nem akartak utána motorra ülni, sőt az évadzáróra is inkább kocsival jöttek. 😊

Sajnos a bemotorozás során nem sikerült a tájvédelmi körzetben található Upponyi-hegységben lévő Lázbérci víztározóhoz bejutnunk, mert azt csak külön engedéllyel lehetséges, amit a felderítő gurulásig nem kaptam meg az Észak Erdő Zrt. Bánhorváti Üzemigazgatóságától, így a tározó előtti sorompónál ártatlan tekintettel megemlítettem Évinek, hogy ha mégis kapunk engedély, akkor ide
még egyszer el kell jönnünk, mire ő, akkor egyedül jössz! De, nem gondolta komolyan, mert szeret velem motorozni, így a következő alkalommal, az engedély birtokában ismét velem tartott.

Végre elérkezett szeptember utolsó hétvégéje. Több megbeszélés, szervezés és lemondás után végül csak ketten indultunk el pénteken kora délután Budapest alól Egerbe a párommal. Viszonylag hamar indultunk, mert szerettünk volna minél előbb ott lenni a panzióban, hogy a wellness pihenésre fordítható időnk a lehető leghosszabb legyen.
Pásztónál bevárt minket Bacus a párjával, ahol épp valami meleg cucc után kutakodtak a település boltjaiban, ugyanis a száraz, napos, de ugyanakkor hűvös, csalóka idő igencsak megtréfálta őket, így szegény asszonyka a nyári dzsekijében nagyon fázott a motoron.
Végül találtak is valami csipkével kivert, népi motívumokkal megbolondított blézert, így a felkínált melegítő felsőmre nem is tartottak igényt.
Bacusnak ez volt az első élménye a club tagsággal, így az Egerig tartó közös gurulásunk során voltaképpen én vettem el a csoportos gurulás szüzességét. 😉
Természetesen nem hazudtoltam meg a férfiakról kialakított sztereotípiákat, így önző, bunkó pasi módjára nem tanúsítottam kellő figyelmet és megértést, így türelmetlenül siettettem az együttlétet, mert minél előbb a célba akartam érni. 😌
Szegény Bacus nem is értette, hogy mire ez a nagy sietség, az ő komfortzónáján kívül esett az én általam diktált kanyarodási sebesség tartomány, én meg nem értettem, hogy miért marad le mikor olyan jó kis döntögetős szakaszok vannak előttünk.
Végül abban maradtunk, hogy Egerben találkozunk, útközben még felugrottam Galyatetőre, mert Menyusék ott ebédeltek, de mire felértem már tovább mentek, így visszatértem a főútra, ahol beérve Bacust vidáman dudáltam és integettem nekik, majd tovább haladva beértem egy Simson segédmotoros kerékpárt, aminek a lovasa olyan csapatós tempót diktált, hogy nem is akaródzott megelőznöm, végül csak azért tettem meg, mert a kétütemű füstje egy idő után már nagyon csípte a szemem.
A 24-es úti becsatlakozásnál félreálltam, hogy bevártam Bacust, noha sejtettem, hogy tudja merre kell kanyarodni, de lelkiismeret furdalásom volt, mert felizgattam, kihasználtam, majd elhagytam őt.
Lám, lám mégsem vagyok igazán szemét pasi, hisz megszólalt a lelkiismeretem, valahol mélyen a szívemben!
„Műszerek rajzolnak izgatott görbét, de egyik sem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben.
Tudom, a szívben nem lakik érzés, de valami ott mozdul meg, valahol mélyen a szívemben!” „Zorán”

Eger felé tartva megint lemaradt, de később a Panzióban megbeszéltük a dolgokat, bevettem a szokásos süket macsó dumát, miszerint igazából nekem is fájt, így remélhetően nem ábrándult ki végleg belőlem! 😅



Esti habzsi dözsi a panzióban

Egyébként azóta jó pár túrán gurultunk együtt és túlzás nélkül mondhatom, hogy igencsak felvette a ritmust a csapattal. Sajnos a másnapi túrán nem vettek részt, mert az akkumulátor gyengélkedése miatt nem akarták kockáztatni a pihenőknél való megállás utáni indítás, ezért inkább hazamotoroztak. (….. és nem miattam!)

Immoék a szállás előzetes tesztelésekor látták, hogy a parkoló vastagon murvával fedett, így apró, de mégis hatalmas figyelmességként Szoták Zolival készítettek egy lézerrel gravírozott, fából készült, kör alakú oldalsztender alátétet, amivel meglepték a túrára érkezőket. Természetesen én nem fogtam be alátétként, hanem vigyáztam rá és itthon azonnal bekerült a V-Stromos relikviáim közé!

Ajándék az évadzárón résztvevőknek

Az este folyamán a Villa Citadellába egyre másra futottak be a túra résztvevői, az ország minden részéből, majd a medencében és a jakkuziban csobbanva hangoskodva ment a sztorizgatás, a szaunában pedig a mesedélután.

Jókedvű duruzsolás

Az egyik legnagyobb közös téma a vár és a panzió elhelyezkedése volt, ugyanis a szállásunk magasabban helyezkedett el mint a dicsőséges vár, ami közvetlen előttünk és alattunk trónolt.
Nem tudom, hogy miért, talán azért, mert egy kicsit katonásra vettem a túra szervezését, vagy mert jelentős mennyiségű ingyen sör került kiosztásra, hála Mr. President Menyus előrelátó gondoskodásának, miszerint az év során a Club rendezvényekről megmaradt dobozos söröket bespájzolta és most elhozta csapra verni.
A lényeg, a lényeg, hogy mindenkiből kibújt a kis hadvezér és a nap hátra lévő részében előkerültek a tarsolyokból a marsallbotok és azon ment az agyalás, hogy miért nem innen, erről a magaslatról lőtték a várfalakat, hisz még a várba is belátni, simán bevehető lett volna a vár.
Végül markunkba az Elnök úrtól kapott emlékmatricával büszkén nyugovóra tértünk, megnyugodva, hogy jobb katonák vagyunk és nekünk több eszünk van, mint az ellenségnek volt anno.

MATRICA

Ez az emlék matrica egy nagyon kedves hagyománnyá vált a Clubbon belül, jó pár túra óta készülnek a gurulásokra emlékeztető matricák, hála az Elnök úrnak és kedves lányának.
Természetesen másnap azon nyomban fel is ragasztottunk a dobozokra. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a matrica ismét szaporította a matricagyűjtők, ragasztók népes táborát!

Végre felvirradt a szombat, a sorakozó, létszámellenőrzés és a jelentés beadása után lóra pattantunk és a haditervnek megfelelően az egri különleges műveleti bázisról észak felé támadtunk.
Egerből a Bükki Nemzeti Parkot átszelő, kanyarokban bővelkedő főúton haladva, a Szinva-patak völgyébe beérve a hámori dolomitba vágott kőkapun áthajtva Lillafüredre értünk.

Hámori kőkapu

(Emlékeztek még rá, hogy mi az a hámor?! Még a túra beharangozásakor csepegtetett információk során adtam a csapatmozgásunknak a „Háborodott hadgyakorlat, azaz hámorok a háborítatlan Bükkben” fedőnevet, azonosító jelszó: Pöröly. Ezt a címadást nem tudom levetkőzni, hála az egykori magyar tanáromnak, aki belém verte anno.)

Az ellenség és a rengeteg turista megtévesztése érdekében nem álltunk meg Lillafüreden, hanem elgurultunk a Palotaszálló előtt, majd áthajtottunk a Hámori tó gátján. (Már megint ez a hámor!)

Hámori tó

A tó mellett elhaladva jobb kéz felől megcsodáltuk a hegyoldalba vájt Szikla nevű volt katonai „ojjektumot”, ahol nem kizárt, hogy korábban „a hámori vízbül vették ki a zokszigént, teccikérteni,… az ellen nem véd, kéremkapcsojjaki” ez szigorúan titkos!

A szikla ojjektum

Majd bal kéz felől még a pisztrángtelep előtt, menet közben rápislantottunk Magyarország egyik kiemelt ipartörténeti műemlékére, a több mint kétszáz éves őskohóra.

Őskohó

Na és ha itt megálltunk volna, akkor megnézhettük volna a kohónál használt hámorokat, amik nagy méretű, súlyos vaskalapácsok, nevük a német Hammer azaz pöröly szóból ered.
A hámorok működéséhez építették a víztározót, ez a mai Hámori-tó. A víz által hajtott kerék megemelte a súlyos kalapácsot, majd a kalapácsot visszaejtve alakították az izzó fémet a kívánt alakra. (Ma is tanultam valamit!)


A hámor működése

Ez a tevékenység maradandó nyomot hagyott a városrészek elnevezésében lásd: Alsó- illetve Felsőhámor, illetve a csónakázó tó is innét kapta a nevét. A kohó 1871-ben beszüntette működését. Érdekesség, hogy az üzemet 1847-ben meglátogatta István nádor osztrák főherceg, magyar királyi herceg, Magyarország akkori nádora, de járt itt Petőfi Sándor is, aki hangulatos írásban számolt be a látottakról.
A kohót az ötvenes években rekonstruálták, így ma szinte eredeti állapotában áll és ráadásként majdnem minden évben ünnepélyesen befűtik.
A kohó után pár kilométerrel elhaladtunk a bal kéz felől található Pisztráng telep előtt, aki szereti a füstölt pisztrángot, az feltétlenül ugorjon be egy kóstolóra valamikor!

Lillafüred és Mályinak közt félúton

Csodálatos környezetben a Bükk egyik legszebb útján, a Lillafüredet Mályinkával összekötő aszfalt burkolatú, de sajnos néhol pocsék minőségű úton haladva értük el a Mályinka előtti Begyeleg kilátót.

A Begyeleg kilátónál

A kilátónál már várt a Keleti kemény mag pár illusztris képviselője, Fontos Peti, Ervinék, stb. Kölcsönös örvendkedés után megmásztuk a kilátót, ahonnan már rá lehetett látni a következő célállomásunkra az Upponyi-hegységre és a Lázbérci-víztározóra.

A német kapcsolat, Hudizé és Alfi a kilátóban

A víztározóhoz vezető erdészeti úton lévő sorompóhoz érve felkerestem a közelben lévő icipici házikóban lakó, icipici kedves öreg nénikét, aki ottan élt, éldegélt és mondott egy mesét, majd átadta számunkra a sorompót lezáró lakat kulcsát, így nem volt szükség Szikus két kilós generál erdészeti sorompó kulcsára.

Lázbérci víztározó

Az így kitárulkozó völgybe behajtva hamar elértük az ipszilon formájú víztározó egyik ágát.
Itt még betudtunk pislantani a tározó baloldali ágába, ezért gyorsan készítettünk egy pár közös fotót, mielőtt tovább haladtunk a tározó melletti erdőben haladó úton.

A Lázbérci-víztározónál

Az Upponyi szoroson át felmotoroztunk Upponyig, majd visszafordulva elhagytuk az Upponyi-hegységben megbúvó Lázbérci-víztározót.

Upponyi szoros

Innét Aggtelek felé vettük az irányt, de nem a szokásos Serényfalva felé, hanem Sajókaza felé, ahol mielőtt átkelhettünk volna a Sajó felett átívelő hídon, egy hatalmasat hullámvasutazhattunk az úttestbe épített dobbantónak köszönhetően, a rövid súlytalanság után Sajókazán áthajtva egy nemrég felújított tökéletes fehéraszfaltos szerpentin várt a csapatra, ahol egy kicsit kilehetett végre engedni a gyeplőt.
Aggtelekre beérve fülig érő szájjal érdeklődtem, Na, hogy tetszett ez a hibátlan minőségű út, mire azt a választ kaptam, hogy jónak jó volt, sima is volt és kellően kanyargós is, de nagyon csúszott a kanyarokban a fehér aszfalt. Még ilyen kényes csapatot nem láttam, ezeknek nem lehet a kedvükbe járni! 😁

Aggtelek

A kedélyek lecsillapítása érdekében nem szabtam konkrét határidőt, hanem csak szélnek eresztettem a csapatot a büfésoron, azzal a felkiáltással, hogy ebéd után a motoroknál találkozunk.
Ez mint később kiderült hiba volt, mert több mint egy órába telt, míg mindenki befejezte az evést és végre tovább indulhattunk Jósvafőre.

Aggteleki büfésornál

Jósvafő felé egy szuper, de rövid kis szerpentines csapatás után megérkeztünk a település mellett található tengerszemhez, ami neve ellenére nem az őstengerből visszamaradt vízfelület, hanem egy ember alkotta tó, amit a Jósva patak forrásának visszaduzzasztásával hozták létre. Zsigmond király idején már kőtemplom és hámor (ezt most már mindenki tudja, hogy mit takar) is állt a településen.

Jósva forrás

Itt a parkoló felett található Baradla barlang bejárata mellett lévő tiszta és kulturált nyilvános vécét még a lányoknak is bátran mertem ajánlani. A barlang bejáratánál lévő pénztárnál megvásárolható volt az Aggteleki Nemzeti Park címerállatát ábrázoló foltos szalamandra matrica, amit lelkes matrica fanként én sem hagyhattam ott.



Itt ketté oszlott a társaság, a tettre készek lesétáltak a Jósva forrásához és a kb. 2-300 méterre lévő tengerszemhez.

Tengerszem

Valószínűleg az erőnléttel lehettek gondok, mert csak egy félóra után sikerült a csapatot összetrombitálni a forrástól.

Jósvafői pihi

A várakozás alatt Gabeeéknak elfogyott a türelmük és elindultak vissza a szállásra. Végre ismét mindenki lóra pattant és a Jósva völgyében gurultunk tovább, majd le is cövekeltünk gyorsan a következő településen Szinpetrin, hogy rövid, de kimerítő pillantást vessünk a világ legnagyobb könyvére, aminek a fedlapján nem más látható, mint egy foltos szalamandra, a nemzeti park címerállata.

Big book

A társaság egy része besétált a kapun, de mire én is beléptem volna rám csukta az automata kaput a Gutenberg nyomdász, már majdnem sikerült behatolnom, mikor a többiek figyelmeztettek, hogy elektromosan bezárták, ne feszegessem a kaput! Ha nem szólnak rám, akkor simán bejutottam volna és kimenekítettem, volna a fogságba esett társainkat, köztük a tiszteletre méltó Elnökünket.

Végig megfigyelés alatt tartottak

A várakozás alatt Lazacék is bemondták az unalmast és visszaindultak a szállásra, kár, mert mindkettőjükre számítottam a rajtaütés során, a támadóékben kaptak volna jelentős szerepet! Igazából a négyszeres magyar box bajnok Netti mellé, már nem is terveztem mást a támadóékbe, Lazacot is csak ezért, hogy ha a párja túlságosan belemelegedne az élőemberes zsákolásba, akkor szép szóval leállítsa! 😁

Szinpetri kényszerpihenő az aggteleki címerállattal fenn a domboldalon

Foltos szalamandra a domboldalon

Végül váltságdíj gyanánt végighallgatott előadások után, több mint háromnegyed óra múlva mindenki szerencsésen kiszabadult így lefújtam a mentőakció további szervezését.

A fogság hamarosan véget ér

Hatalmas időveszteséget görgetve magunk előtt tovább indultunk a Jósva, majd később a Bódva völgyében, míg elérkeztünk Bódvalenkére, a freskó faluba.



Bódvalenke cigányok lakta település, az egész faluban állítólag mindössze egy embernek van munkája, a polgármesternek. A környékbeli földek és erdők mind más falubeliek tulajdonában vannak. Itt mindenki a segélyekből él.
Talán soha nem kerül látótérbe, ha Pásztor Eszter nem találja ki a freskófalu projektet a Magyar Református Szeretetszolgálat Közhasznú Alapítvány támogatásával.

Házfreskó Bódvalenkén

Eszter roma művészeket hozott Bódvalenkére, akik a falubeli házak újra vakolt tűzfalaira festik a képeiket. Eddig kb. 20-25 kép készült el, a falu főterén térkép mutatja melyiket ki festette és mi a címe.

Freskó térkép

Barnóczki Zoli óva intett, óva figyelmeztetett. hogy behajtsunk ide, ő és Nándi is a környéken lakik, de még csak a közelébe sem mennek a falunak.

A kislétai áldozatok emlékére

Nem tudtam mit kezdeni ezzel az intéssel, mert a csapattal lesz a negyedik alkalom, hogy áthajtok a falun, egyszer az ország kerülőn jártam itt Menyus vezetésével, a V-Strom Clubbal és kétszer a párommal közösen a bejárás során, egyszer sem akartam bántani, nem volt semmi nemű konfliktusunk a falu lakóival, így most is behajtottunk.
A faluban azért természetesen nem álltunk meg, mégiscsak jobb a békesség! Szép kényelmes nézelődős tempóban gurultunk át rajta, így volt bőven idő és lehetőség, hogy megcsodáljuk az alkotásokat, majd célba vettük Magyarország legészakibb települését a méltatlanul mellőzött Hídvégardót (Hollóházán rakták ki a legészakibb közúton elérhető pontot jelölő kopjafát).
Bódvalenkétől alig pár kilométerre található, mégis Magyarország talán legszebben rendben tartott falvai közé tartozik. Teljesen érthetetlen, hogy a két szomszédos falu, hogy lehet ennyire égbekiáltóan különböző!

A bizonyíték, hogy északabbra van, mint Hollóháza

Hídvégardón megálltunk, mert szerettem volna az ott elhelyezett több méter magas szalmabábukkal a hagyományainkhoz híven egy közös Clubbos fotót lőni, de sajnos már nem voltak a falu főterén.

Hídvégardói vendéglátók

Gyors idő számvetést végeztem és úgy döntöttem, hogy meglepetésnek szánt, alig 10 kilométerre, az Áj szurdokvölgyben található Áji vízesés sorozat felkeresését inkább törlöm a túrából, mert már nagyon nincs idő a nézelődésre.
Azért beleírom a beszámolóba, ha valaki erre tévedne valamikor, akkor ne hagyja ki!
A több kisebb nagyobb teraszról lezúduló Garádics patak nagyon szép vízeséseket alkot. A lezúduló víz hangját már messziről hallani, a legnagyobb közel 7 méter magas, további három magassága is meghaladja a 4 métert.


Áji vízesés

Az ellenséges felderítőket megtévesztve mégsem léptük át Északon a határt, hanem helyette Délnek fordultunk, hogy egy bekerítő hadművelet keretébe körbemotorozzuk a Rakacai víztározó egy részét.
Hídvégardót elhagyva, a Rakaca völgyben haladva szép dimbes-dombos kanyargós szilárd aszfaltos úton haladtunk, de sajnos szintén hasonlóan a Bükki úthoz néhol nagyon jó, néhol toldozott, foltozott, pocsék minőségű szakaszok tarkították.



Viszlói vendégvárók

De öröm az ürömben, hogy félúton Rakaca előtt Viszlón, sikerült mégiscsak egy közös szalmabábus fotót készíteni a csapattal. Így a hagyományépítés, jelentem pipa! Ráadásul nagyon kreatívan egy hatalmas macit is készítettek a falulakók szalmabálából.


Viszlói teddy bear

A Rakaca patak vizét felduzzasztó Rakacai víztározónál, ami hazánk legnagyobb mesterséges víztározója, sajnos nincs sehol csoportos parkolásra, fotózásra alkalmas részt, így megállás nélkül csak elsuhantunk a vízfelület mellett.


Rakacai víztározó a felderítő bemotorozás során

Én az előzetes felderítő bemotorozásnál lehajtottam az agyagos sáros földúton a tóhoz, de ezt a csapattal nem állt szándékomban megismételni.
Edelényben behajtva már nagyon meleg volt a helyzet a nagy köbcentis, illetve kis üzemanyag tartályos motoroknak, de szerencsére mindegyik kitartott a MOL kútig, ahol végre mohón ihattak a paripák.
Továbbhajtva Sajószentpéternél, már rezignáltam vettem tudomásul, hogy a nap áll nyerésre, rohamosan közelít a látóhatár széle felé. Éppen azon morfondíroztam, hogy visszaérünk-e még világosba, mikor rájöttem, hogy a gyorsabb útra kanyarodtam a szebb helyett, ezért kisoroltam egy benzinkúthoz, hogy Parasznya felé visszafordítsam a csapatot.
V2Tomi és még egy páran lemondtak Miskolc hegyek felőli megközelítéséről és inkább tovább hajtottak a gyorsforgalmi úton a szállásunk felé.
Nem estem kétségbe, egy hadművelet során óhatatlan ennyi járulékos emberveszteség, amit jó hadvezérként előre bele is kalkuláltam a tervbe.
Még mindig elegen maradtunk a Diósgyőri vár ellen. A csapat nagyobb része még kitartóan követett, így bevettük Miskolcot a hegyek felől, ahogy Lyukóbánya felé az út emelkedett úgy a hangulatom is, végül még világosban sikerült a Diósgyőri vár előtt leparkolnunk, ahol nem időztünk sokáig, mert még szerettem volna szürkület előtt átkelni a csapattal a Bükkön.


A Diósgyőri vár alatt

Rövid kis ejtőzés és fotózás után Bükkszentkereszt felé elindultunk, hogy átvágunk a Bükki Nemzeti Parkon és visszatérjünk Egerbe a szállásunkra.
A társaság kicsit nyűgös volt már a Diósgyőri vár alatt, így egy kicsit talán jobban húztam a gázt, és erősebben döntögettem a kanyarokban, hogy minél előbb átvágjunk a Bükkön.
Immo közvetlenül mögém sorolt be a második pozícióba és miután észlelte, hogy rohamosan nő a távolság köztem és közte, elkezdett egyfolytában, (szerintem boldogan) villogni mögöttem a fénykürtjével, de nem zavart mert hamar lemaradt a többiekkel együtt.
Nagyon boldog lehetett, hisz végül átvehette a csapat vezetését, így teljesült ez a régi vágya, nem csak a szállást szervezte meg, de még a csapatot is vezethette egyes egyedül!
Immo! Szívesen! 😁

A Bükki szerpentin után félreálltam és bevártam a csapatot, hogy győztes hadvezérként mégis csak én vezessem be a gépesített lovasdandárt Egerbe.
Valószínűleg valamit félre érthettem, mert Immonak valamiért mégsem tetszett annyira a túravezetés felelőssége, ugyanis a szállásra visszaérve emlegetett valami örült, meg, megakarsz halni, meg, remélem van jó biztosításod, meg árván maradó gyermekeket, de olyan éhes voltam, hogy nem igazán tudtam rá figyelni.
Így utólag bocsi mindenkinek akinek gyors volt a tempó a vége felé, kiváltképp Immonak, aki halált megvető bátorsággal végig tartotta a lelket és a biztonságos 30-as utazótempót a többiek előtt, így vigyázva a társaság testi épségére.

A műveleti bázisra fáradtan, de élményekben gazdagon visszaérve hamar lenyugodtak a kedélyek. Gyors regenerálódás követően rendeztük söreinket, ízzé sorainkat, majd a wellness részlegbe ismét erőre kapva már jókedvűen mehetett a sztorizgatás a nap során begyűjtött élményekről.

2017. július 1., szombat

Erdélyi túrabeszámoló TRANSZBAN - Tj

ERDÉLYI TÚRABESZÁMOLÓ TRANSZBAN
Mindez vala, az Úr 2017. évének Szent Jakab havában

Még a télen vetődött fel Immoék részéről a gondolat, hogy négy év után ismét látogassunk el Erdélyországba.
Mivel annak idején nagy fájdalmamra, a Transzfogaras meghódítása kimaradt a repertoárból így természetesen bennünket sem kellett nagyon győzködni, hogy kötélnek álljunk.
Főleg, hogy azóta, akárhányszor csak szóba jön motoros baráti társaságban a téma, mindig az orrom alá dörzsölik, hogy kihagytuk a Fogarast, az egyik legismertebb, leglátványosabb célpontot a szomszédban!
A szekálás addig fajult, hogy Menyus hirtelen ötlettől vezérelve (erős empátiáról téve tanúbizonyságot) felvetette, hogy Gabeeval és vele közösen ugorjunk ki egy hétvégén, mert ez a cseszegetés, már neki fáj!
Fájhatott is, hiszen ő vitte a prímet a fórumon, gondja volt rá, hogy ha elalszik a téma, akkor rövid időn belül újra napvilágra kerüljön.
Végül egyéb elfoglaltságok miatt a közös guriga elmaradt, nem úgy a baráti szurkálások a Fogarasról.
Ilyen előzmények után izgatottan álltam neki a tervezgetésnek, amiben Horváth Andi (Mitichné) és Szabiboy volt segítségemre.
Össze is állítottam gyorsan, mondhatnám transzban, egy egész hetes erdélyi túrát a kötelező látnivalókról, köztük természetesen fő célpontként a Transzfogarassal.

A túra mottója ilyen előzmények után nem is lehetett más, mint:

TRANSZ MOTOROSTÚRA,
avagy transzban a Fogarason, ha ott leszel transzban leszel!

Ezt követően lefoglaltuk a szállásokat és izgatottan vártuk a július elejét.
Aztán úgy hozta a sors, hogy Enci duplán áldott állapotba került. Az ikrek egészségére való tekintettel, az orvos óva intette, óva figyelmeztette őket, a napi több száz kilométeren keresztüli motorozás esetleges kockázataitól, így Immo (Enci és a babák egészsége érdekében) lemondta a túrát.
Nem estem kétségbe, gyors körüzenetet küldtem néhány motoros baráti házaspárnak és barátnak, abban a reményben, hogy Immoék helyett esetleg csatlakoznának hozzánk, de sajnos senkinek sem volt már alkalmas az időpont annak közelsége miatt, így lemondtuk a szállásokat és töröltük a túrát.
Ezután egy hétig azt hallgathattam az asszonytól, hogy akkor most mégsem megyünk a Fogarasra, pedig annyira akartál menni?! Miért nem megyünk el csak mi ketten?!
Végül is mi bajunk lehetne, ha csak ketten megyünk, morfondíroztam és hogy véget vessek a hisztinek, készítettem egy rövidebb, négy éjszakás, instant erdélyi guriga tervet, majd lefoglaltam a szállásokat és megnyugodva hátradőltem, sima ügy gondoltam, akkor még nem sejtettem, hogy lesz kalandban részünk bőven.

(2017. július 01. szombat) 0. nap (169 km 1 óra 50 perc)

Szombaton délután elindultunk otthonról Szegedre, hogy felkészüljünk a másnapi +1 órás időugrásra. Este felvettük a pole pozíciót a Tisza partján, a Maros torkolatánál lévő üdülő soron, majd elmentünk a Kiskőrössy Halászcsárdában, hogy teletömjük a pocakunkat túróscsúszával tálalt harcsapaprikásból, de előtte ismét megállapítottuk, hogy igen finom előétel a hírős szegedi haltepertő, majd eltettük magunkat másnapra. (A közelében lévő Öreg Kőrössy Halászcsárdát nem javaslom, nagyot csalódtunk egyszer, mikor a Szegedi Szabadtéri Játékokra ugrottunk le, majdnem lekéstük a Nyomorultakat a kiszolgálás lassúsága miatt, ezért igen nyomorultul éreztük magunkat, míg el nem foglaltuk szerencsére még időben a helyünket a lelátón.)


Tisza a Maros torkolatánál


Szegedi haltepertő

(2017. július 02. vasárnap) 1. nap (384 km 6 óra 35 perc)
https://goo.gl/maps/eF6roF3t9dmcTd6B8

Vasárnap reggel a kiszombori határátkelőhelyen senki sem akart rajtunk kívül átkelni, így másodpercek alatt végrehajtottuk a transzportálást egy órával előre, és egy picit sem fájt.


Erdélyi transz túra 1. nap

Resicabányáig igen jól haladtunk, itt viszont egy kis zavar támadt az erőben, valószínűleg a teleportálás okozta interferencia következtében, ugyanis az eredeti tervem szerint az 58-as számú főúton haladva egyszerűen csak áthajtottunk volna a városon, útban a Bigar vízeséshez, de a meglepően nagy település girbegurbán vezetett és elágazó főútvonalai zavarba hoztak. Nem voltam benne biztos, hogy jó irányba haladok, miközben groteszk látványként megcsodáltuk a városközpontban lévő tízemeletes panelok között 20 méter magasságban elvezetett csilléket, kiadtam Zümonak a parancsot, hogy vigyen ki innen Orsova felé. Ő Garminhoz méltóan természetesen egy szuper kacskaringós vadregényes hegyi útra vezetett.


Resicabányai tájkép csillékkel

20 kilométer után Ferencfalván már kezdtem gyanút fogni, hogy nem ez az út visz a Bigar vízeséshez, ezért megálltunk dobozból nasizni és térképet böngészni, majd visszafordultunk Resicabánya felé, hogy Krassóvár felé támadjuk a Bigar vízesést.
A városba visszatérve az 58-as úton szerettük volna angolosan távozni, de a város végén, a főúton egy teljespályás útlezárással találtuk szembe magunkat, ahol a rend őrei udvariasan, de határozottan visszafordítottak a város felé. A kordon mögött a főúton felállított sátrak közt jelentős embertömeg hömpölygött, valami népünnepély zajlott éppen.
Hát ezt nem hiszem el, nyöszörgött, a párom. Kezdem már nagyon unni ezt a várost, már harmadszor megyünk befelé.
Meleg volt, ezért kerestem egy klímás pizzázót, rendeltem két pizzát és nekiláttam a papírtérképet böngészni, hogy miként tudok az 58-as útra visszamenni, meg is találtam gyorsan az 581-es utat, amiről Krassócsörgő felé letérve visszajuthatunk az 58-as útra.

Négy évvel ezelőtti Erdélyi kalandozásunk során Mitich GPS-e bemondta az unalmast a nagy melegben, pont az esti szállás elérése előtt, ezért magától értetődött, hogy lesz nálam papírtérkép is, ha már csak magamra számíthatok, nem gondoltam, hogy mindjárt az első nap kétszer is hasznát veszem!

Az étel, ital és az utána elfogyasztott cappuccinó jótékony hatása gyorsan jelentkezett, így megnyugodva és lehiggadva ültünk vissza a paripánkra.
Minden rosszban van valami jó, az 581-es út felé elhagyva a várost, szuper kis szerpentinen emelkedtünk a város fölé, közben elénk tárult a város panorámája, amint a panelrengetegével egy csúnya sebként éktelenkedik a gyönyörű tájban.
A rossz minőségű mellékútról pont ott sikerült becsatlakoznunk az 58-as útra, ahol a rendőrök, a másik irányból szintén zárták a város felé vezető utat és leterelték a forgalmat a főútról, így megnyugodva nyugtáztam, hogy sikerült a lehető legkisebb kerülővel megoldanom az útlezárást.
Az 58-as útra visszatérve már parádésan döntögethető úton haladhattunk.
A Bigarhoz érve elhűlve tapasztaltuk, hogy vasárnap lévén kismillió kocsi parkol a vízesés előtti kialakított, zsibvásárral egybekötött parkolónál, kezdett gyanús lenni, hogy valami nemzeti ünnep van folyamatban hatóságilag a nap folyamán, így meg sem próbáltam leparkolni, inkább elgurultam a vízeséshez, ahol egy fiatal rendőrjárőr posztolt, hogy megakadályozzák az autók szabálytalan parkolását. A megállni tilos tábla ellenére az útpadkán viszont parkolt már egy moci így én is megálltam és angolul félénken megkérdeztem a rendőröket: Leparkolhatok itt? Az egyik fiatal rendőr rábólintott. Leparkoltunk és elkezdtünk lekászálódni a motorról, közben az egyik rendőr elindult felénk.
Na, mondom, az asszonynak, azt hiszem behúztak a csőbe, mindjárt kapjuk a büntit.
A rendőr azonban nem csekket hozott, hanem egy elakadásjelző háromszöget és letette mögénk, majd cinkosan ránk kacsintott! Mi meg hálásan visszamosolyogtunk a legalizált tilosban parkolásért!


Süt a képről a turpisság, olyan nincs, hogy egy Suzuki lerobban!

Ilyen készséges fegyveres „őrség” mellett már bátran otthagytuk a sisakokat, tanktáskát, GPS-t a motoron és lesétáltunk a vízeséshez. Azt nem tudom, hogy miért tartják Románia legszebb vízesésének, de azt el kell ismernem, hogy tényleg szép és meglepően nyugtató nézni, szinte éreztem, hogy a testemet átjárja a Zen!


Szinte sugároz belőle a nyugalom

Természetesen egy törvényen kívüli vagány motoroshoz illően, fittyet hányva a szabályokra átmásztam a kordonon és közvetlen közelről is megcsodáltam a látványt, ahogy 8 méter magas harang alakú mészkőtufáról egyenesen a Ménes „folyóba” zubog a víz.


A vagány és a Bigar vízesés

Innét a Cserna folyó öböllé szélesedő partjára épült Orsova felé folytattuk utunkat. A városon áthajtva úgy éreztük magunkat, mintha valamelyik tenger partjára épült városban járnánk. Az út közvetlenül az öböl mellet visz, ha van idő feltétlenül érdemes rövid sétát tenni itt a Dunánál, ezt mi, az eleredő eső miatt, sajnos kihagytuk, helyette Nyugatra, a Kazán szoros felé kanyarodtunk.


Orsovai látkép

Az öbölt és a várost elhagyva néhány kilométeren át dombok között, a Dunától távolabb haladtunk, majd ismét a folyóhoz vitt le az út és ezután már közvetlen mellette haladtunk. Ekkor már felváltva hol csöpögött az eső, hol sütött a nap, de már nem számított, hisz megérkeztünk a Duna partján épült úszómedencés szállásunkra, ahonnan pazar kilátás nyílt a Kis-Kazán szorosra.


Kilátás a szobánkból a Kazán szorosra

Én „eső ide, vagy oda” azonnal a medencébe vetettem magam és csak hosszas unszolásra, a vacsora miatt voltam hajlandó kijönni.


A nagy fehér bálna és a kazán szoros, szabadítsátok ki TiDzsét!

Este vacsinál a ventusky-t böngészve szomorúan láttuk, hogy másnapra az ország közepére, ahová utaznánk, jelentős esőt jósolnak a közelgő front miatt, de ide, a Duna vonalára jóval kevesebb csapadék várható, így új haditervet kezdtünk szőni.


Szakad az eső a szorosban, ezért nem látszik belőle semmi

Ennél a panziónál is, de szinte minden panziónál van motorcsónak kikötő és szervezett hajókirándulásra lehetőség. Az eredeti elképzelés szerint másnap délelőtt mi is motorcsónakba szálltunk volna és a Dunáról csodáltuk volna meg a szorost és egy-két barlangot, valamint a sziklából kifaragott Decebal király fejét, de a rossz idő miatt letettünk erről. Egyébként a Decebal király előtti Duna hídnál lévő öbölnél szintén van csónak kikötő, ahol a helyi vállalkozók csak arra várnak, hogy az érdeklődőket kivigyék motorcsónakkal a szorosba.
Mivel a meteorológiai előrejelzés szerint erre a részre nem írtak sok esőt, így úgy döntöttünk, hogy elengedjük a csónakázást, helyette bejárjuk a Kazán szoros román és szerb oldalát és egészen Galambóc váráig felmotorozunk.

(2017. július 03. hétfő) 2. nap (493 km 8 óra 35 perc)
https://goo.gl/maps/P7MkJTz6d6MdyLaq8


Erdélyi transz túra 2. nap

Másnap így is tettünk, kezdésnek rögtön megcsodáltuk a román oldalon a Kis-Kazán szoros előtt, a Mraconia patak dunai torkolatánál sziklából kifaragott utolsó dák király Decebal rex fejszobrát.

Az alkotás 1994-ben készült, állítólag egy idegenbe szakadt román milliomos állta a költségeket, az arc magassága kb.: 40 méter, szélessége 25 méter, az orra 7 méter, mármint a szobornak!


Decebal Rex az utolsó dák király szobra előtt

Az utolsó dák király a rómaiak felett aratott győzelme után 85-ben vette fel a Decebal (Nagy) nevet. A 105-ben kitört újabb háborúban már a rómaiak győztek. Decebal a rómaiak elől menekülve 106-ban, hogy elkerülje a fogságot kardjába dőlve öngyilkos lett, ezzel a Dák Királyság megszűnt létezni, helyén Trainaus római császár létrehozta a Dacia provinciát.

A szobor megtekintése után a Kis-Kazán szoros legszűkebb részeinél elhaladtunk egy messziről szép Ortodox templomnak látszó panzió mellett és máris bent voltunk a Dunatölgyesi-öbölben, ahonnan már belátni a majdnem 4 km hosszúságú Nagy Kazán szorosba is.


A Kis-Kazán szoros déli bejáratánál lévő Casa Verde panzió

Észak felé tovább motorozva a folyó mellől az út felível a mészkő-fennsíkra, megkerülve így a Nagy Kazán-szorost, majd a fennsíkról ismét a folyó mellé visz le az út. A Duna két partját szorosan szegélyező sziklafalak, csodás hegyoldalak teszik felejthetetlenné az utazást, ez talán a Duna egyik legszebb útszakasza, a régi zuhatagos Dunát azonban már hiába keressük, az már a múlté, az Isztert megszelídítette az ember, de azért még mindig ez a Duna legvadregényesebb szakasza. A folyó itt hirtelen összeszűkül, a legszűkebb helyen 170 méter széles, a vízmélység pedig 80 méter körüli. A szabályozások előtt veszélyes sziklazátonyok, sebes folyás, keresztirányú áramlatok jellemezték. Bővelkedett örvényben, olyan volt mintha forrna az üstben (a kazánban) lévő víz.


A Nagy-Kazán szoros a román oldalról

Végül visszafordultunk Délre, a vaskapu felé. Az ég beborult, az eső pedig elkezdett szemerkélni, ezért az orsovai öböl partján felvettük az esőruhánkat és közben egy kicsit eltűnődtünk, hogy hol lehet a víz alatt Ada-Kaleh, „a Senki-szigete”, majd megcéloztuk az erőműnél lévő határátkelőhelyet.

Az új Orsovát 1966–74-ben építették fel, miután a Kazánszorosok hajózhatósága érdekében a régi várost elárasztották (a vaskapuval 30 métert megemelt) Dunával. A régi város épületei az óta is ott nyugszanak az öböl alján.


Orsovai öböl, háttérben víz alatt, víz felett Orsova

Orsova évszázadokon át a történelmi Magyarország egyik fontos déli határpontja volt. Öt évig (1849-1853-ig) a Szent-Korona Orsován volt elrejtve. Emlékére az elásatás helyén 1855-ben „Koronakápolnát” építettek.


Korona kápolna 1901-ben

A város elöntésekor a kápolna is víz alá került, valamint 5 másik falu és Ada-Kaleh, az erődszigetet is. A hullámsírba küldött sziget sokáig közös török-magyar tulajdonban volt, korabeli nevén Új-Orsova, Jókai Aranyemberének “Senki-szigete”.

A kb. 1800 méter hosszúságú és 400-500 méter szélességű sziget lakói a hajdani oszmán uralom nyomán javarészt törökök voltak, évszázadokon át gyümölcs, rózsa- és dohánytermesztéssel foglalkoztak, illetve a kedvező földrajzi helyzetet kihasználna csempészetből éltek.
Az 1878-as Berlini béke után a sziget a török szultán tulajdona maradt, de osztrák-magyar igazgatás alá helyezték, így maradt meg egzotikus muzulmán szigetként. “Török-Orsova” lakói különleges jogokkal rendelkeztek: adó- és vámmentességet élveztek, hadkötelezettségük nem volt. Irányítása 1918-ig a török államot képviselő mudír kezében maradt, majd 1923-ban a sziget Romániához került, ezt követően a lakosok nagy része Törökországba vándorolt ki.


Ada-Kaleh egykor

A gát építésével egy időben az erőd, a kazamaták, a bazár köveinek egy részét sorszámmal látták el, s pár kilométerrel arrébb, a Szörényvár előtti Simian-szigeten újra felépítették. A mecsetet és a minaretet együtt azonban nem költöztették át ide. A szélesre felduzzasztott Dunából sokáig kilógott a mecset tornya, míg pár év múlva bele nem dőlt a folyóba. Ezzel örökre eltűnt a térképről egy, a magyar múlt fontos részét képező kis sziget. A Senki szigete semmivé lett.

A szakadó eső miatt ködös Albionnak látszó, Orsovától közel 20 km-re található Vaskapu erőműnél már leszakadt az ég, így csurom vizesen soroltunk be a határátkelőhöz.
Itt láttam, hogy 5-6 autóval előttünk két motorost éppen beléptetnek a határőrök, de nem mertem a záróvonalon a sort kikerülve előre gurulni, mert tartottam tőle, hogy visszazavarnak, illetve a veszteglő autósok is rossznéven veszik, így maradtunk a nyílt ég alatt, a szakadó esőben.
Szerencsére nem kellett sokáig áznunk, mert a vámos felemelte a karját és intett, hogy kerüljem ki a sort és guruljak oda hozzá. A két francia motorossal éppen végeztek, akik végre felszabadultan indultak tovább. Itt már fedél alatt voltunk, vizes, csöpögő karral nyújtottam az útleveleket és elkezdtem a sisakot is levenni, de intett, hogy hagyjam a fejemen, közben mélyen a szemembe nézett, elkérte a motor iratait is, majd elment a fülkébe leellenőrizni. Egy órának tűnő 5 perc után végül kijött és unott képpel tovább engedett. Évi halkan elégedetlenkedett a sisakban, hogy vajon mi tarthatott ennyi ideig?!
Még nem tudja, hogy ifjú padawanként egy kicsit tovább kell szugerálnom, mint Obi Wan Kenobinak, hogy „Nem ezek azok a droidok, amiket keresnek. Tovább mehetnek!”


Jedi mester

Átcsapattunk a gáton, ami a mai napig is a világ legnagyobb vízi erőműveinek egyike, anno majd 3 millió köbméter betont építettek be, gátja 441 méter hosszú és 60 méter széles.
Azonban a rajta átvezetett út egyes részein 10 centis víz állt az eső miatt, amit meg én nem értettem, hát, ha valahol, akkor itt van hova levezetni a csapadék vizet, nem tudom miért nem sikerül ez nekik.


A vaskapu vízerőmű tetején

A túl oldalon a szerbek már kicsit rugalmasabbak voltak, nem cécóztak sokat, egy pecsét az útlevélbe és sisak levétel nélkül már folytathattuk a wellness fürdőzést a nemzeti park területén a Kazán szorost csodálva.


A Kis-Kazán szoros déli bejárata Szerbia felöl a Casa Verde panzióval, az öböl, amire mutatok, rejti Decebal rex szikla szobrát

Végül elértünk Galambóc váráig, ami számomra igen nagy csalódás volt! Nem az a látvány fogadott, amire a netre feltett képek után számítottam. Egy körbekerített, felállványozott várat találtunk. Sajnos, már az sem fedi a valóságot, hogy átvezet rajta az út! Mögötte fúrtak egy alagutat, amin keresztül halad az út, elkerülve így a Duna-partot és a várat.


Galambóc vára napjainkban

Az EU által finanszírozott felújítást 2016-ban fejezték be, a vár melletti elkerülő út és alagút kialakítása mellett kerítéssel körbevették a műemléket, így sem megközelíteni, sem áthajtani nem lehet már alatta! Két évet késtem a túrával, sajnos!


Galambóc vára alatt áthaladó út pár éve

A Galambóci várral szemben, a túlpartra átnézve, a Duna parti „várhegynek” nevezett domb tetején áll az egykori Szent László várának őrtorony maradványa. Hajdanán az Al-Dunánál lévő legerősebb, ma már romokban álló magyar várat Zsigmond király építtette fel 1427 telén a Galambóc elleni támadás előkészítéseként.

A csalódáson hamar túltettük magunkat, visszafordultunk, hogy a nemzeti parkon ismét áthajtva minél előbb elérjük a vaskaput. A szerb oldali kötelező pofavizit után áthajtottunk a sivár monumentális betongáton Romániába, ahol szúrós szemmel ismét megcsodálták tökéletes arcvonásaimat az útlevelemben, majd utunkra bocsájtottak.

Az eső közben gyengült, de még nem adta fel. Mi folytattuk a túratervünket, így megcéloztuk az egykori Monarchia valamikori legszebb fürdővárosát, Herkulesfürdőt. Itt kihagytuk a szocreál részt, helyette a nagyon érdekes és szívszorító, régi Monarchiai városrészen hajtottunk keresztül. Szomorú volt látni az enyészetnek átadott egykori gyönyörű épületeket.


Herkulesfürdő

Herkulesfürdőtől Arámabánya felé vettük az irányt a Cserna völgyében a 67D jelű úton és le sem jöttünk róla Zsilvásárhelyig.

Aki szereti feszegetni a határait úttalan utakon, de csodálatos természeti környezetben, annak Érdi Tibi Africa Twin Club vezér útmutatása alapján javaslom, hogy a 67D jelű útról leágazó 67A útra térjen le és haladjon tovább a Cserna völgyében, ahol az utat az egyik oldalon a Mehádiai-hegység, másik oldalon a Cserna-hegység égbenyúló csúcsai és sziklafalai övezik, majd menjen fel a Retyezát északi oldalán a Gura Apelor tározóhoz. Ha túlmegy az erdészházon pont a Cserna völgye felett lesz. Terep gumi ide, vagy oda, én egyedül a párommal a kiadós eső után közvetlenül nem mertem bevállalni, így maradtunk a főúton.


Cserna völgye

Elérve Zsilvásárhelyt, a 665-ös úton Crasna érintésével megcéloztuk Novacit, ahonnan a híres 67C számú Transzalpina út kezd emelkedni és kanyarogni.

A Transzalpina, amit a Királyok útjának is neveznek, 148 km hosszú, 1935-ben lett járható, amikor II. Károly király utasítására lekövezték az addig erdei utat, Olténiát és Erdélyt köti össze a Gorj megyei Novaci és a Fehér megyei Szászsebes között.

Az eső már csak szemerkélt, de viharosan kezdett szürkülni, ráadásul felfelé haladva láttuk, hogy ködbe burkolódzott a hegy. Itt egy kicsit szaporább lett a pulzusom, mert nem szerettem volna a ködben egy kanyart elnézni és leszaladni az útról a sötétben, a vizes meredek hegyen. Még működött a kommunikáció, így megkérdeztem az asszonyt: Látod mi vár ránk előttünk fenn?! Mire ő: Nézni sem bírom! Most mi lesz?! Mire én: Semmi gond! Majd lassabban megyek és felnyomom a lámpákat. Ezt követően lekapcsolt a kommunikációm, így szerencsére már nem halhatta a párom a káromkodásomat, mikor felkapcsoltam a kiegészítő fényeket, majd ugyanolyan gyorsan le, ugyanis semmit sem láttam, csak egy fehér falat. Két méteres látótávolságban, lépésben haladva épp azon morfondíroztam, hogy visszafordulok, mert ez így nagyon veszélyes, mikor egyszer csak ritkulni kezdett a köd, ami nem is köd volt, hanem felhő! A felhő fölé kerülve tökéletes látási viszonyok között haladhattunk tovább, leszámítva, hogy sötétedett.
A dupla kiegészítő lámpáimmal a sötét nem akadály, így húztam neki amennyire csak lehetett, hogy minél előbb az 1600 méter magasan fekvő Râncára érjünk, közben néztem a műszerfalon, hogy milyen látványosan csökken a hőmérséklet, végül 11 Celsius fokban értük el a települést.
Szürkült, de még világos volt, ez azért volt nagyon fontos számomra, mert a booking.com-on lefoglalt panzióról nem találtam fotót a guglimapson. A feltöltött képeken még csak az épület alapja volt látható, így a környezetében lévő épületeket jegyeztem meg a biztonság kedvéért.
Meg is találtam annak rendje módja szerint a szállásunkat, azonban hiába álltam fel a meredek murvás hegyoldalon a ház melletti félkész garázs szűk placcára a házba nem tudtunk bejutni. Körbejártuk a sötétségbe burkolódzó épületet, kopogtattunk, hallóztunk, de eredménytelenül.


Elhagyatott panzió Ráncán

A közelben lévő panzió előtt lévő férfi odajött hozzánk. Már örültem, hogy a szállásadónk lesz, de nem az volt, nem tudott angolul csak azt ismételgette, hogy panzio problem, (közben rámutatott a mi szállásunkra), majd a sajátjára és mondta panzió oké! Menjünk az ő panziójában, a kezünkben lévő kinyomtatott román foglalást nézve hozzá tette: Euro oké! Tehát ugyanannyiért megszállhatunk náluk is. Évi ránézett a szintén meredek murvás kaptatóra, az épületre, majd nyűgösen azt mondta, hol akarsz itt parkolni? Gyalog sem tudunk oda felmenni, nem hogy motorral. (Elég nyűgös volt, így úgy láttam nincs értelme felhoznom, hogy nem olyan rég Érdi Tibi Honda AfricaTwinnes bandájával egy off roados gyorstalpalón vettem részt így semmi problem, de aztán eszembe jutott, hogy annak is zakó lett a vége, így jobbnak láttam nem felhozni a témát.)


Tavaszi sárdagasztás az Africa Twinesekkel Somogyban

Oké, akkor, tovább megyünk és keresünk egy másik szállást mondtam végül, biztos találunk még üres szobát. Az úton bal kéz felől eljöttünk egy szálloda előtt, nézzük inkább meg azt, mondta.
Én nem láttam a szállodát, mert a jobb oldalt néztem elég tempós iramban, de rábólintottam, jó nézzük, de először szabadítsuk ki a motort. Ami nem is volt olyan egyszerű, mert a szűk félkész tető nélküli garázs egyik oldala tele volt sittel, így a motort nem lehetett megfordítani, csak hátrafelé legurítani. Az meg van mindenkinek, hogy mindkét fék a jobb oldalon van ugye! De nekem a baloldal áll kézre, így az asszonyra bíztam a fékezést a jobb oldalon, ha a kuplunggal való fékezés nem bizonyulna elégnek. Nos nem csak meredek volt, de még oldalra is ferde volt az a szakasz, ráadásul a laza tört sziklás talajon könnyedén hátrébb csúszott a sebességbe lévő motor akár 20-30 centiket, mikor kiengedtem a kuplungot, hogy megállítsam a lendületbe került motor, így nem volt egyszerű visszajuttatni a szilárd útburkolatra a felmálházott paripát, de végül szerencsésen, borítás nélkül sikerült. Csak volt valami haszna, annak a gyorstalpalónak!
Visszagurultunk a szállodához, ahol már a kivilágított parkolóban szólt a kellemes relaxáló zene. Bent a recepción ugyanaz a lágy zene és kellemes illatok fogadtak, a hölgy beszélt angolul! Hitetlenkedve hallgattuk, hogy a franciaágyas panorámás szoba két főre csak 150 Ron-ba kerül! A panzióban 160 Ron lett volna!
Az esős fárasztó hosszú nap után kívánni sem tudtunk volna jobbat!
Ez a pazar három csillagos szálloda olcsóbb volt mint egy panzió, csodás kilátással minőségi berendezéssel, halk zenével, a folyosókat körbelengő finom illataromával, lekövezett parkolóval!
Aki Ráncán szállt már meg tudja, hogy milyen nagydolog a vízszintes, szilárd útburkolatú parkoló! Meg is érdemli, hogy kiírjam a nevét Taverna Olteanului.
Ráadásul az éttermében végre szemtől szembe találkozhattam és lepacsizhattam egy medvével!
Mivel a Hotel a délről északra Ráncán átvezető út baloldalán fekszik, így a panorámába sem rondított bele más épület, vagy az út!


Kilátás este a szobánkból


Kilátás reggel a szobánkból

Ami nem öl meg az megerősít, kivéve a medve!

(2017. július 04. kedd) 3. nap (kb.: 450 km 8 óra 45 perc)
https://goo.gl/maps/o4sjkchqeHv


Másnap tökéletes időben szikrázó napsütésben, de már csak 9 Celsius fokban folytattuk a Páring-hegységet átszelő Transzalpina felfedezését. Jó döntés volt hétköznapra időzíteni ezt a szakaszt, mert szinte csak a miénk volt a hegy! Négy évvel ezelőtt hétvégén jártunk erre, akkor rendkívül nagy gépjármű forgalommal szembesültünk.


Transzalpina


Csak a miénk a hegy

Már kezdtük azt hinni, hogy senki sem jár rajtunk kívül a hegyen, mikor végre a 2145 méter magasságban lévő félig felhőbe burkolózó Urdele hágó előtt, ami Románia legmagasabb aszfaltozott útja (103 méterrel fekszik magasabban, mint a Transzfogaras legmagasabb pontja) összefutottunk több motoros csapattal, akik a helyi zsibvásárnál vásároltak és kajáltak.


Végre összefutottunk több, szemből érkező csapattal

Itt vettünk Transzalpina matricát egy magyarul jól beszélő nénitől, amit azon nyomban fel is ragasztottam a dobozomra, ezt látva a lengyel, német és cseh motorosok odajöttek és megkérdezték, hogy hol vettük, mert ők csak a hűtő mágneseket látták, amit nem is csodálok, hisz én is egy eldugott kartondobozból halásztam ki, nem volt kipakolva. Így hát odakísértem őket a nénihez, aki aznap igencsak jó boltot csinált, szerintem csak most eshetett le neki, hogy a motorosok a matricára gerjednek.

A Transzalpináról a 7A útra kanyarodtunk elhaladtunk a Vidra tó mellett. Apropó, ha valaki szeretne egy közös fotót a Vidra tóval, akkor azt a tó legelején tegye meg, mert később a tó melletti fenyves erdő ezt nem teszi lehetővé!
Kicsit később áthajtottunk a Lotru patakot felduzzasztó mini hoovergáton a Malaia tónál, majd a másik oldalon lefutó szerpentin alján meg is csodáltuk a méreteit. Ilyen völgyelzáró gátat egyébként igen sokat láttunk utunk során, zömében vízmegtartás céljából építik, erőművet csak elvétve építenek bele.

Völgyzáró gát a Malaia tónál

Innét a 7-es, később a 1-es (E68) útra tértünk át, amiről Kercisora felé elkanyarodtunk. Itt haladva már előttünk tornyosultak a Fogarasi-havasok hófedte csúcsai.


Előttünk tornyosulnak Déli-Kárpátok ölelő karjai, a Fogarasi-havasok

A 7C út, azaz a Transzfogaras út, a Fogarasi-havasok központi részén keresztül észak-déli irányban köti össze Kercisorát Árgyasudvarhely településsel. A 90 km hosszú utat 1970-ben kezdték el építeni és 1974-ben fejezték be, 2042 m magasságig vezet fel, majd egy alagúton halad át a főgerinc alatt. Összesen 578 hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van.

Eddig csak neten olvastam beszámolókat a Transzfogarasról, illetve mások véleményét hallottam róla, ami igencsak vegyes volt, kapott hideget, meleget szegény út, így én is fenntartásokkal közelítettem felé, szerencsére nagyon pozitívan csalódtam! Csekély forgalom mellett az út, a táj, az elénk táruló látvány csodálatos volt!
Az előző napi esőnek köszönhetően mindenhol vízesések fogadtak, és több méteres hófalak!


Transzfogaras Északi oldal


A víz itt minden halmazállapotban jelen volt


Több méter magas hó fal a nyár közepén


„Útonálló” birkanyáj

Lemotoroztunk egészen a Vidraru-tó gátjáig, majd vissza át a Fogarason. A nap látványosan elindult lefelé az égbolton, így végül fájó szívvel, de elindulunk Torockóra, az éjszakai szállásunkra.


A Vidraru-tó gátja

Már későre járt, ezért Zümonak kiadtam a parancsot: irány Torockó. Ezt természetesen így ebben a formában nem tehettem meg, így románul próbáltam beírni, hogy Rimetea, de a Garmin térképe ezen a néven nem ismeri, ez a probléma már felvetődött a Húsvéti Pádis kirándulásnál is, így Remetea néven próbálkoztam, amit egyből fel is kínált, láttam, hogy Alba megyében van, de a biztonság kedvéért teljes térképnézetre váltottam, ahol láttam, hogy Gyulafehérvár felett található Remetea, mint célpont. Így megnyugodva a lovak közé csaptam. Mivel már igencsak későre járt, így időnyerés céljából Szebennél felmentünk az autópályára, majd Sebesnél le. Halványan rémlett, hogy motorral díjmentes az autópálya használat, de azért volt bennem egy kis félsz.
Már a számban éreztem a jó kis erdélyi vacsora ízeit, de Gyulafehérvár utáni alsórendű utakon száguldozva csak nem akart a Torockói táj elénk tárulni, miközben a Zümo szerint hamarosan megérkezünk. Végül egy traktorostól kértem segítséget, aki viszont a Torockó nevet nem ismerte, csak a Rimeteát, volt nála okostelefon (modernvilág) és mutatta a térképen, hogy Rimetea nem Remetea, amire én is rájöttem, ezért is kértem útbaigazítást tőle, sajnos eredménytelenül.
Ezért ismét csak a térképböngészés maradt, láttam, hogy Nagyenyedig vissza kell menni a főútra, így azt jelöltem ki célpontnak, ami átlósan is 65 kilométerre volt alsórendű utakon és onnan még egy húszas Torockó. Azt a kutyafáját, morogtam, már megint esteledik és a szállás még sehol, Rossit megszégyenítve döntögettem a hullámos útfelületen, ismét gyereknek érezhettem magam, aki a vidámparki hullámvasúton utazik. A páromnak valami rejtélyes oknál fogva nem voltak ilyen képzet társításai, ő igen csak nehezen tűrte a nap végén a szürkületben, a lábtartó-karcolós döntögetéseket és az útfelület hullámzását.
22 óra magasságában értünk Nagyenyedre, kiguvadt szemmel néztem hol lesz a Toróckói elágazás, mikor bejövő hívásom volt, de a kommunikáció ekkor már lepihent aludni, túlságosan kimerült a hosszú nap után, így gyorsan az útszélére húzódtam és elővettem a tanktáskából a telcsit, de természetesen mire mindez sikerült és a sisakot is levettem, már megszakadt a hívás. Szerencsére nem ismeretlen szám volt, hanem egy román telefonszám, azonnal izgatottan visszahívtam. A szállásadóm vette fel, aki azután érdeklődött megyünk-e ma hozzájuk. Sűrű elnézések közepette elmondtam, hogy eltévedtünk, de már nem vagyunk messze, hamarosan ott leszünk. Rendben, akkor melegítik a vacsorát mondta a hölgy, ez a mondat olyan elementáris erővel hatott rám, hogy fáradt testem felélénkült, elmém kitisztult, így pár száz méter múlva egyből felismertem azt az útelágazást, ahol négy évvel ezelőtt Torockó felé elkanyarodtunk. Természetesen nem Rimetea, vagy Torockó szerepelt az útjelző táblán, hanem Buru, de a felajzott állapotomban a sas látását meghazudtoló szemeimmel ekkor kiszúrtam egy kisebb táblát, amire már ki volt írva, mindkét név. Ez négy éve még nem volt itt, ugyanis pont itt tanácskoztunk, hogy most merre. De „tábla ide, vagy oda” nekem már semmi sem számított, fel voltam spannolva a hamarosan bekövetkező meleg kulináris élvezetek ígéretére, így az elágazást követő nagyenyedi pocsék útszakasz sem állhatott utunkba, sőt ismerősként köszöntöttem, hisz négy évvel ezelőtt is ugyanilyen rossz volt itt az út.
Nagyenyedet elhagyva a kiegészítő lámpáim fényeivel telibe vert úton száguldoztam az örömmámortól megbokrosodott paripám hátán egészen a piactéren megbúvó szállásunkig. Itt a szállásadónk már készségesen nyitotta is a kaput, közben megjegyezte, hogy ezek szerint tényleg nem is voltunk már olyan messze. Szerényen elmosolyodtam és meghagytam őt ebben a tévhitben, hisz a tér és az idő is relatív, ami volt, elmúlt, csak a jelen számít! A mocit megsimogattam mielőtt lemálháztam volna, a mai napi etap után igazán megérdemli ezt a kis törődést!

Szolgálati közlemény Garmin tulajdonosoknak! Torockó neve a Garmin térképben Rámetea! A szállásadónk szerint nagy ritkán a román néha sátoros ékezetű „a” betűvel is írja, de senki sem használja. Nos a Garmin, igen!

A szállásadóinktól megtudtam, hogy a Rimetea/Torockó útjelző táblát Nagyenyeden a magyar alpolgármester rakatta ki, igaz, hogy kisebb méretben, igaz, hogy alacsonyabban, de ott van. Köszönet neki a többi utazó nevében is!

Megemlítettem a házigazdánknak, hogy motorral felmentem az autópályára, de nem tudom kell-e érte fizetni. Ő nagy elánnal magyarázta, hogy nem, dehogy, nem kell fizetni érte! Itt nem úgy van mint magyarban. Már kezdtem megnyugodni, mikor folytatta, semmire sem kell fizetni, semmilyen járműre sem, mondjuk neki speciel nem volt semmilyen járműve se, így inkább a világhálón próbáltam választ kapni a kérdésemre. Egy 2015-ös fórum bejegyzésben említették, hogy nem kell, de a román hivatalos oldalon viszont nem említik, csak az autóra fizetendő összeget tüntették fel. Végül a V-Strom Club fórumon kaptam megnyugtató választ Gabeetól, majd Zsóóótitól, miszerint tényleg nem kell. Filedank! A szállásadóm is igazat szólt, mert a motorok kivételével kötelező éves útdíj van Romániában, amiben benne foglaltatik az autópálya használat is, így külön, valóban nem kell fizetni.


Grízgaluska leves

Rég esett olyan jól a grízgaluskával, répával, zöldségekkel felturbózott forró leves, majd az erdélyi töltött káposzta, mint akkor este ott, az édességként felszolgált kalácsot már nem is akartuk megenni, de annyira finom, omlós és meleg volt, hogy nem bírtuk otthagyni. Ezután lefeküdtünk, majd filmszakadás következett.

(2017. július 05. szerda) 4. nap (kb.: 541 km 8 óra 29 perc)
https://goo.gl/maps/rMU3oZ9eAjvVJ1RM9


Erdélyi transz túra 4. nap

Másnap a Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében lévő Torockót elhagyva az Aranyos-patak völgyében haladtunk, majd Fehérvölgynél az 1320 m magasságban lévő Medve hágón keresztül átkelünk az Erdélyi-Szigethegység legnagyobb vonulatán, a Gyalui havasokon.


Útszéli vízimalom a hágón

A hágón medve helyett csak szabadon legelésző lovakkal és tehenekkel találkoztunk, a forgalom itt is nagyon gyér volt.


Kicsapott lovak az útmentén Kolozs és Fehér megye határán a hágón

A Hágóról lefelé ereszkedve baloldalon elénk tárult a Meleg-Szamos víztározójának fenséges látványa, ez a folyó talán legfestőibb szakasza.

A Meleg-Szamos folyó a Gyalui-havasokban eredő Hideg-Szamossal egyesül, majd innentől Kis-Szamos néven fut tovább, Désnél ömlik a Nagy-Szamosba, majd Szamos néven folytatja útját a Tisza felé.

A folyó Jósikafalvai víztározó gátjánál megálltunk egy fotó erejéig, majd Bánffyhunyad felé folytattuk utunkat.


Meleg-Szamos folyó víztározójának látványa a hágóról


Meleg-Szamos folyó Jósikafalvai víztározó gátján

Bánffyhunyadra beérve megcsodáltuk a giccsben úszó, pléh tetős, félkész, lakatlan cigány-palotákat, majd Erdély kapuja felé folytattuk utunkat.

A gazdagságot hirdetni szándékozó épületek megjelenésének oka állítólag, hogy Ceaușescu idejében nem engedték be a településre a szegénysorban élő cigány kisebbséget. Ez a szigor a diktatúra végével megszűnt, így már ők is a településen lakhatnak, azonban nem a beilleszkedés volt a céljuk, hanem a kitűnés, amit leginkább a külsőségek kihangsúlyozásával igyekeztek elérni.
Zárt közösséget alkotnak, nehezen állnak szóba idegenekkel, a családok egymásra licitálva akarnak minél díszesebb és nagyobb épületeket felhúzni, azt mutatni ezzel a korábban kiközösítő társadalom felé, hogy a több évtizedes mélyszegénységet már maguk mögött tudhatják, bár továbbra is a paloták mellett lévő sokszor omladozó kis házakban laknak.

Cigánypalota Bánffyhunyadon


Cigánypalota Bánffyhunyadon, a mögötte lévő kis házban laknak ténylegesen

Bánffyhunyadot magunk mögött hagyva elértük Erdély kapuját, Királyhágót.
Szomorúan búcsút intve Erdélynek haladtunk tovább Nagyvárad felé, innét pedig az Ártándi határátkelőhöz. Ártándnál visszatértünk Magyarországra. Itt véget is ért ez a felejthetetlen Erdélyi kaland.
Háztól házig 2.400 kilométer tettünk meg, hozzávetőlegesen óránként megálltunk egy kicsit pihenni, minden településen, ha csak tehettük felváltva kiálltunk a nyeregben és 2-300 kilométerenként tele tankoltuk a paripát.