2018. május 26., szombat

WGM nyomában.. - Nati

Na kérem!
Háát ez a túra kimondottan jóra sikeredett!
Ahhoz képest, hogy szombaton du 2-kor még visszamondtam az eső miatt a Tominak, hétkor már Jánosházánál Találkoztunk!


Csodával határos módon eső nélkül értünk el Rechnitz-ig, ahol egy kis kanyargós bemelegítés után szállást kerestünk Lockenhaus-ban. Itt épp a zárás előtt megrendelt pizzámat falatoztam amikor rám írt a WGM, h holnap mikor indulunk.... És lám reggel fél nyolc után nem sokkal vidám kurjantással fordult be a szállásunk elé. Már itt éreztem, hogy jó irányba alakul a túra...

Egészen Gloggnitz-ig jött velünk, illetve repült előttünk. Igyekeznem kellet hogy lássam merre, megy.  Ezúton is köszönjük szépen a GYORS talpalós kanyartechnika képzést. 

Majd innen mérsékelt tempóval és tuti útvonal tippekkel haladtunk tovább. Mire feleszméltünk már Wildalpen után a Salza folyó partján süttettük az aláöltözőinket..

Türnitz környékén beértünk egy BMW-s csoportot, akiknél bekapcsolva maradt a Rain gomb, így kb 10 percet intenzív esőben mentünk, majd még vagy 5 percet nedves aszfalton... Mire Hohenberg csodálatos környékére értünk, már ismét száraz aszfaltot karcoltunk a kanyarokban. Egy gyors ebéd a kihagyhatatlan Kalte Kuchl-ban, majd irány haza.

Összesen: kicsit több mint 24 óra alatt 720km-t tettünk meg, de annak minden méterét élveztem.
Ezt az útvonalat elmentettem magamnak, mert egy erős napba bőven belefér, és nagyon változatos.
Visszafordítókon át a nézelődős folyóparti szakaszokon keresztül, a Zergeb@szta keskeny ösvény.. minden van benne...

2018. május 18., péntek

Pünkösdi kalandtúra a TRIGLAV Nemzeti parkban - Tj


Mindez vala, az Úr 2018. évének ötödik hónapjának ígéret havában

Tavaly decemberben Szabiboy felvetette a fórumon, hogy kinek lenne kedve a pünkösdi hosszított hétvégén egy kis kiruccanáshoz Bledbe.
Azonnal lázba jöttem, hiszen régóta szerettem volna eljutni Bledbe, kicsit csalinkázni a Triglav Nemzeti Parkban, megmászni a Vrsic hágót, felnézni a Mangartra, gurulni az Isonzó folyó völgyében, megnézni Kobaridnál a Napóleon hidat, időzni egy kicsit a Bohinj tónál, benézni a Vintgart-szurdokban és persze nem utolsó sorban megcsodálni a Júlia-Alpok ölelésében lévő Bledi tavat.


Bledi tó

Nem volt nagy tolongás, végül csak én jelentkeztem Évivel, hamar elrepült az a pár hónap és már azon kaptam magam, hogy Budapest mellől elindultunk korán reggel Szlovénia felé Szabival és párjával, Szilvivel.

Kora reggeli találkozó

(2018. május 18. péntek) 1. nap (kb.: 538 km 9 óra 17 perc) 


Triglav kalandtúra 1. nap

Szentgotthárdi tankolás után átléptük az Osztrák határt, majd a Szlovén határhoz közel haladva Dél-Nyugat felé vettük az irányt.
A félszáz kilométer hosszú lavamündi szerpentinhez érve már lehűlt a levegő és súlyos felhők gyülekeztek a hegy fölött, kiadós égi áldással ijesztgetve. Szerencsére az esőfelhők előttünk jártak, így pár mutatóba lehullott esőcsepptől és a vizes aszfaltról felcsapott víztől eltekintve sikerült szárazon megúsznunk a szerpentin meghágását.

Panoráma kilátás a lavamündi szerpentinről

Hűvös az idő, de már szárad az aszfalt

A hegy másik felén kitisztult az ég, így Lavamündbe érve már napsütéses időben fogyaszthattuk el a magunkkal vitt szendvicseket.
A tápláléktól erőre kapva tovább haladtunk nyugat felé a határhoz közeli 81-es, majd 82-es úton. Bad Vellachnál kelet felé fordultunk, hogy a határátlépést követően felfedezzük Szlovénia festői Logar-völgyét, mely a Kamiki-Alpok egyik legszebb vidéke.

De hogy kerültünk egyáltalán ide?!
Még tavaly találtam egy fotót a neten, amit kitettem a V-Strom Club fórumra azzal a felkiáltással, hogy ide is szeretnék egyszer eljutni.
Szabiboy aki szerintem sok Columbo filmet nézhetett, a fotó alapján a neten kutakodva simán beazonosította a helyet, ami nem más volt, mint ahol most állunk a mesebeli Logar völgye.

… és tényleg, minden olyan, élőben, mint a világhálón fellelt reklám fotón!

Logar-völgye

Rövid megálló a Logar-völgy elején

Elmotoroztunk a völgy végéig, itt található a hatalmas, 90 méter magas Rinka-vízesés, amelyhez kb.: negyedórás könnyű séta vezet egy gyalogösvényen. A közel háromnegyed órás kitérő most nem fért bele, ezért a vízfal megtekintéséről lemondtunk, legalább lesz miért ide visszajönni.

90 méteres szabadesés, ez a Rinka-vízesés

Logar völgyéből visszafordultunk és ismét átléptük az Osztrák határt, majd mielőtt Bad Vellachoz értünk volna ismét Szlovénia felé fordultunk, hogy a határt átlépve mielőbb a szállásunkra érjünk. Az út gyönyörű erdős részen vezetett keresztül, a rengeteg kanyart már nem is számoltuk, csak élveztük a príma aszfaltot.

Következő pihenőnk és egyben éjszakai szállásunk a Júlia-Alpok kapujában lévő Bledi-tónál volt.
A tavat a jégkorszakban a Bohinji gleccser mozgása vájta ki, miközben kialakította azt a tektonikus medencét, amit a jég elolvadása után elöntött a csapadékvíz, így kialakítva a legmélyebb pontján több mint 30 m mély, 2120 m hosszú és 1380 m széles Bledi tavat.
Anno itt a tónál volt a Jugoszláviát vasmarokkal összetartó Tito elnök egyik rezidenciája is.
A motorokat a szálláson letéve átöltöztünk és lesétáltunk a közelben lévő tóhoz, ahol megszemléltük a tó közepén kiemelkedő, ékszerdobozszerű szigetet a rajta lévő Mária mennybemenetele (Marijino vnebovzetje) templomot, a tó fölé magasodó dombon 140 méter magasságba törő meredek sziklán álló egyik legrégebbi Szlovén várat és a bledi pezsgő éjszakai életet.

Naplemente a Bledi tó partján

Bledi tó az esti szürkületben

Beültünk a tó melletti pizzériába, majd vacsi után visszasétáltunk a szállásunkra, hogy lepihenjünk, mert másnap frissen és üdén akartunk nekivágni a Triglav Nemzeti Parknak.

Ellazulásra ráhangolódás

(2018. május 19. szombat) 2. nap (kb.: 287 km 7 óra 10 perc) 


TriglavI hurok 2. nap

Bledből kelet felé indultunk, hogy megkezdjük a Triglav Nemzeti Park körutunkat.
Elsőnek megpróbáltunk egy jó fotót lőni a Júliai-Alpok legmagasabb hegycsúcsáról a Triglavról.
Mojstrananál letértünk a 907-es útra, mert az út végén található völgyből csodálatos kilátás nyílik a Júliai-Alpokra és állítólag jól látható a háromfejű Triglav hegycsúcs.
A kilátás valóban csodálatos volt, de nem mertem volna biztosan állítani, hogy a látható hegycsúcsok közül valamelyik a Triglav lenne.
Innét visszatértünk a Száva folyó völgyébe, hogy a Vrsic hágó felé folytassuk utunkat.
Van még egy hely, ahonnan állítólag látszik a Triglav, ez pedig nem más mint a Száva folyón átívelő híd előtti rész, így mielőtt átkeltünk volna a Száva folyó felett, (ami Belgrádnál, azaz Nándorfehérvárnál ömlik a Dunába) felpillantottam, de mivel felhőbe burkolózott a hegycsúcs, így nem tudtam bizonyosságot szerezni.

Rövid pihenő a Júlia-Alpok ölelésében lévő völgyben

A Júliai-Alpok legmagasabb pontja a Triglav (2864 m). A hegycsúcs Bohinj felől háromfejűnek (szlovénül tri-glav) néz ki. 

Szlovénia nemzeti jelképe, a Triglav hegycsúcs

A hegy a szlovének nemzeti jelképe, valamint Szlovénia címerének és zászlajának egyik eleme. A szlovén 50 eurocentes érmén is a Triglav látható.
Mojstrananál visszatérünk a 201-es útra, majd Kranjska Gorától a Júliai-Alpokon keresztül vezető 206-os utat választottuk.
A Vrsic hágó előtt megálltunk a kristálytiszta vizű Jasna tónál. Megnéztük a terméskőből és fából készült apró vízimalmot.

Mini vízimalom a Jasna tónál

A tó parton lőttünk egy kötelező szelfit a a mitikus Zlatorog (Aranyszarv) kecskebak szobrával, majd nyeregbe pattanva megkezdtük északról a hágó támadását.

A kristálytiszta vizű Jasna tó

A tó után egy kőhídon átkeltünk a Száva folyó forráspatakja fölött, és máris a 25 km hosszú hágón robogtunk a csúcs felé. Az útszakasz 50 hajtűkanyarból áll, 24 az északi és 26 a déli oldalon, a számozott kanyaroknál a tengerszint feletti magasságot is kiírták, de nem minden kanyar kapott számot, vélhetően csak a durvábbakat számozták.

A 17-es számú kanyarnál 1418 méter magasságban szépen egymásra rakott kőrakásokat találtunk, nemcsak elszórtan a földön, hanem a fák ágain is.

Mikro „erőművek” a hágón

Állítólag a kövek összpontosítják, összeadják az energiát. Mivel a földről az ég felé mutatnak, jelképezik a fizikai és a spirituális világ egymásra hatását.
A kövek egymásra rakása, a halmok felépítése egyszerre meditáció és alkotás is egyben.
A cél, megtalálni a belső egyensúlyt és a lehetséges kapcsolódási pontot, mely által létrejöhet a bizonytalannak tűnő építmény, a kaotikusnak tűnő formák ellenére.

1566 magasságban a 24 sz. kanyar I. Vh hadiút bazaltkockái

Az északi oldalon a hágó tetejére tartva a kanyarok síkosra koptatott apró bazaltkockákból vannak kirakva, melyek az I. világháború mementójaként maradtak itt, mint az egykori hadiút kövületei.

Csúcstámadás a Vrsic hágón

Az 1611 méter magas hágótetőn megálltunk, hogy megcsodáljuk a mögöttünk és előttünk elterülő gyönyörű hegyeket.

Hófal a Vrsic hágó tetőpontján

Pózoltunk egy kötelezőt az út mellett lévő három méteres hófal előtt, majd elindultunk a déli oldalon lefelé.

A Vrsic hágóról leérve átkelünk az Isonzó (szlovénül Soča) folyón. A folyó a Júliai-Alpok, Trenta-völgyében 1100 m-es magasságban ered, dél felé folyik, majd észak Olaszországban ömlik az Adriai-tengerbe. Ez Európa egyik legszebb vadvize, és talán a földkerekség egyetlen folyója, amely teljes hosszán csodálatos smaragdzöld színben pompázik.

A smaragdzöld folyó

Itt elváltunk Szabiboyéktól, mert a neten olvasott lezárt hágó út ellenére, én mindenképp szerettem volna megnézni a Mangartot, így az Isonzó folyó völgyéből Bovec előtt a 203-as útra fordultunk, hogy megmásszuk a Júliai-Alpok egyik legszebb csúcsát az olasz-szlovén határon fekvő kupola alakú 2679 m magas Mangart hágót, ahonnan tiszta időben csodálatos kilátás nyílik, a Júliai-Alpok legmagasabb csúcsára a Triglavra.

Mangart hágó madártávlatból

A hágó sajnos tényleg zárva volt, egy ideig pityeregve tébláboltam a behajtani tilos tábla előtt, de végül jogkövető állampolgárként (Évi erős ráhatásának köszönhetően) nem indultam neki.

Lezárt hágó út

A Mangarttól lefelé jövet kanyargós út végén érkeztünk Szlovénia kaland-fővárosának számító Bovecbe, ahol tartottunk egy kis kávé szünetet, itt minden második ember és társaság magyarul karattyolt. El is méláztam egy kicsit, hogy anno kajakoztam, de a vadvízi kajakozás, azaz a rafting valahogy kimaradt az életemből, noha Budapesten az erős sodrású Duna és a rajta közlekedő hajók okozta nehézségek felérnek egy vadvízi evezéssel, nem véletlenül vagyunk olyan erősek ebben a sportágban, de ez azért mégis más élmény lenne. Így ez is szerepel még a bakancslistámon.

A rafting fővárosa Bovec

Mögöttünk vészjóslóan gyülekeztek a felhők így lóra pattantunk és tovább indultunk az Isonzó folyó mentén Kobarid felé.
A Bovec központjától kb.: 3 kilométerre található Szlovénia, sőt, egész Európa legmagasabb vízesése a Boka-vízesés.
A hatalmas víztömeg 30 méter széles és mintegy 144 méteres magasságból zuhan a mélybe, már messziről hallani dübörgését, ami nem is csoda, hiszen a tavaszi hóolvadáskor egyszerre akár 100 tonna víz is lezúdul itt. A közelebbi szemrevételezését szintén a legközelebbi túrára hagytuk.
De a vízesést messziről azért megcsodáltuk, ehhez az út mellett, a vízesést látogatók számára kialakított parkolót kb.: 300 méterrel elhagyva átkeltünk az Isonzó folyó fölött átívelő hídon, majd a túloldaldalról a szendvicsünk elmajszolása közben kigyönyörködtük magunkat a látványban.

Híd, folyó, rafting, fent pedig a Boka vízesés

Boka vízesés zoomolva

Tovább hajtva az Isonzó völgyében, Kobarid előtt áthajtottunk egy olaszos beütésű, varázslatos kis településen Trnovo ob Soci-n.
Stirlitz akkor már tudta…….,

Stirlitz akkor már tudta…….,

.......... de én még csak nem is sejtettem, hogy a katarzis ezen a település következik be 24 órán belül, a kalandos megpróbáltatásunk záróakkordjaként.

Hangulatos kis település Trnovo ob Soci

Mit sem sejtő sejtként, aznap még csak átsuhantunk a településen, majd Kobaridnál megálltunk, hogy lőjünk egy közös fotót az Isonzó folyó 200 méter hosszú szorosában, 21 méter magasságban átívelő Napóleon hídról. A fahidat leváltó kőhíd 1750-ben épült, Napóleon állítólag ezen a hídon vonult át seregével Ausztriával vívott háborújának idején.

Napóleon híd Kobaridnál

Raftingosok a híd alatt

Akárcsak a császár, mi is átkeltünk a róla elnevezett hídon, majd Kamno településnél megint visszatértünk az Isonzó feletti kis hídon a 102-es útra. A csiki-csuki ezzel még nem ért véget, az út Tolmin előtt ismét keresztezte a folyót.
Az Isonzó völgyétől Most na Soci-nál köszöntünk el, ahol szinte tóvá szélesedik a folyó.

Fatia Negra a tóvá szélesedő Isonzó folyónál

Innét megcéloztuk Tirglav Nemzeti Park számos csodája közül, Szlovénia legnagyobb természetes tavát, a csodálatos természeti környezetben fekvő Bohinji-tavat.
Most na Soci-nál északra fordultunk és a Baca folyó völgyében a 403-as úton haladtunk tovább.
Itt a 909-es útra csatlakozás előtt megálltunk egy Brunarica Slap nevű pisztráng teleppel rendelkező út menti fogadónál, ahol kizárólag BMW-vel nyomuló szegedi motorosokkal találkoztunk.
Jót dumcsiztunk japán kontra germán technikán, majd mivel nem voltunk éhesek pisztráng, vagy pizza evés nélkül továbbindultunk.

Rövid pihenő a pisztrángtelepnél

Szeretik a motorosokat

A 909-es útra áttérve egészen 1300 méterre felkapaszkodtunk, itt még hóbuckák fogadtak az út szélén, majd a hegy túloldalán 600 méter alá ereszkedve Bohinjska Bistricán keresztül érkeztünk meg a gleccser vájta völgyben fekvő Bohinji tóhoz.

Bohinji tó

Itt már ismerősként fogadott a mitikus Zlatorog (Aranyszarv) kecskebak helyi szobra, igaz jóval kisebb szarva volt, mint a Vrsic hágó előtt lévőnek. Évitől kérdeztem, hogy lőjünk vele is egy közös képet?! Mire ő: „Minek, olyan kicsi a szarva!”
Ettől a Freudi elszólástól megint bölcsebb lettem, nemcsak a részeg és gyermek mond igazat, hanem a fáradt nő is! Még, hogy a méret nem számít! Pffffff….

Innét ismét hegyet másztunk, 1200 méter fölé emelkedtünk, hogy a másik oldalon leereszkedve a Vintgar szurdok mellett elhaladva Bledbe jussunk. Sajnos a szurdok, akárcsak a Mangart, le volt zárva, így ide még feltétlenül visszajövünk!

A varázslatos Vintgar szurdok

Másnapra Szabiboyék bledi közös csavargást terveztek, de este olvasta a facén, hogy egy srác a lezárás ellenére felment a Mangart hágóra, ezért úgy döntöttem, hogy másnap Bled helyett megismételjük a Triglavi karikát és mi is felmegyünk a hágóra ameddig csak lehet.

Másnap Szabiboyék a Bledi nyüzsgő kulturális életet választották, így csak ketten vágtunk neki a párommal. Reggel nyolckor már motoron ültünk és a Száva völgyében hasítottunk a kihalt főúton.

Mojstrana magasságában rá lehetett látni a 907-es út végén lévő völgyből tegnap megcsodált kilátásra, de azon a reggel vagy két órával előrébb jártunk, teljesen mások voltak a fényviszonyok. Varázslatos volt, ahogy a csúcsot és az azt körbeölelő fehér felhőket megvilágítja a felkelő nap, míg a hozzánk közelebb lévő keretként szolgáló hegyeket nem. Évi szólt, ha megállunk egy pillanatra, akkor lefotózza. Sajnos a fotó nem adja vissza tökéletesen a látványt.

Napfelkelte a hegycsúcsokon

Én le is húzódtam a padka szélére egy kis bekötőútnál, ami tőlünk jobbra egy távolabb álló házhoz vezetett és valami kis gazdasági épülethez. Magam is balra fordultam a völgy felé, hogy megcsodáljam a látványt.
A motort le sem állítottam, mert a feleségem a kabátzsebéből vette elő a telefonját és a fotó után indulni akartam rögtön tovább.

Napfelkelte a hegycsúcsokon zoomolva

A fotó el is készült, de elindulni már nem tudtunk, mert jobbról acsarogva nekünk rontott egy németjuhász kutya, elkapta a bokámat, de nem tudta átharapni, mert a protektoros bőrcsizmám ebben megakadályozta, így csak a nadrágszáram maradt a fogai között, azt cibálta hörögve, morogva, miközben igyekezett lerántani a motorról.
Évi megijedt a támadó kutyától és jobb lábát felhúzva erősen balra dőlt, miközben én igyekeztem stabilizálni a helyzetünket és elkerülni, hogy a padka felé a kutyához boruljunk sikerült kirántanom a lábam a fogásból, de az is lehet, hogy a kutya egyszerűen csak elengedte a lábam.
Aminek következtében álló helyzetből, de mégis hatalmas lendülettel dőltünk el balra, irtózatosan nagyot csattanva a főúton.

Fölállítottam a motort és megnyugodva láttam, hogy a páromnak, a motornak és nekem is kutya bajom, nem úgy mint az ebnek, aminek komoly önértékelési baja lehetett, hogy ok nélkül, alattomosan csendben megközelítve nekünk rontott, de az sem kizárt, hogy csak edzést tartott velünk a komoly behatolókra készülve.
A seggberúgás formájában érkező revansomat képzett eb lévén nem várta meg, hanem gyorsan és ugyan olyan csendben, ahogy érkezett visszaszaladt a házhoz.
Kérdeztem a párom, hogy lefotóztad a kutyát, mire ő: „Őrült vagy, majd betojtam a félelemtől!”
Kár, mert ha én ezt egyszer a Klubban elmesélem, senki sem fogja elhinni!
Így sajnos egy nagyon fontos bizonyító erejű dokumentum nélkül, a közelgő vészről mit sem sejtve tovább indultunk az innét pár km-re lévő Vrsic hágóhoz.

A hágó előtt lévő Jasna tónál már nem állt szándékomban megállni, hisz a tegnapi nap folyamán elég sokat időztünk itt, így lendületesen tovább haladtunk.

A tó parkolójából induló BMW 1200 GS éppen ekkor kanyarodott ki elénk, elég tempósra véve a figurát.
De hiába húzta neki és kapcsolgatta felfelé a fokozatokat nem volt esélye, mert mi mozgásban voltunk, abból is a dinamikusban.
A motoros iskolákban iskolapéldaként tanítható ember és gép tökéletes harmóniájában egy elegáns rénszarvas vészkikerülési manőverrel rögtön a patak hídja után megelőztük, majd a még döntött motorról lefelé lógatott, de nem lesajnáló könnyed kézmozdulattal elköszöntem tőle.
A hatás nem maradt el, a GS a nyomunkba szegődve igyekezett minél előbb utolérni.

Élvezettel karcolgattam az aszfalt felületét a lábtartók koptatócsavarjaival, Évi közben gépiesen ismételgetni kezdte, hogy „Ne vadulj! Jó?! Csak okosan! Jó?!”
Igyekeztem pár kanyarral elhagyni, hogy eltűnjön a visszapillantó tükrömből, de az erősebb motor és a szóló használat neki kedvezett, így az egyenesekben gyorsulva jócskán ledolgozott a hátrányából.
Tökéletes kanyaríveken haladtunk, így az erősebb motorja ellenére sem volt sok esélye a GS pilótájának, hogy utolérjen és megelőzőn minket.
De mintha nem is akart volna előzni, egyszerűen csak jött mögöttünk és élvezte a közös kergetőzést.
Noha a GS szorosan a nyomomban járt, még jó ideig előnyben lettem volna a kanyarok és a kezdeti sebesség különbözetünk nekem kedvezett.

Ekkor azonban egy visszaváltás során a bal lábam alól hirtelen eltűnt a váltókar szokásos ellenállása.
Úristen! Mi történt?! Szétesett a váltó, leesett, letört a váltókar?! Cikáztak a fejemben a gondolatok.
Lenéztem és elhűltem, a váltókar nem volt a helyén, enerváltan félrebillenve pózolt valahol mélyen jóval a lábtartó alatt!
A váltó a harmadik sebességfokozatban maradt, elengedtem a gázt, elkezdtem lassulni és lehúzódni az út szélére.
A bömös rider nem értette, hogy most mi van, miért marad abba a kergetőzés, ilyen hamar feladtam volna?!
Oldalra kitett bal kezemmel integettem neki, hogy menjen csak előre, előzzön meg.
A bömös elhaladva mellettem, kitette az elakadás jelzőjét megköszönve a szabad utat, közben balra biccentett fejjel a tükröt fürkészte, hogy hátha utána iramodok.
Sajnos nem volt erre lehetőségem.
Az út szélére húzódva megálltunk, hogy szemügyre vegyem, mi is történhetett.

A méregdrágán vásárolt SW Motech váltókar szerencsére nem tört el, petyhüdten lógott a tengelyén, ránézésre nem volt semmi hibája.
Azonban a kart rögzítő seeger gyűrű hiányzott.
A kart csak azért nem hagytam el, mert a váltó rudazat még ott tartotta a tengelyen.
Az SW Motech váltókarból a központosító persely is kijött, de az isteni gondviselésnek köszönhetően, csodával határos módon még ott árválkodott leesés közeli állapotban a tengely végén.
Amennyiben leesik nem sok esélyem lett volna, hogy megtaláljam az erdővel szegélyezett úton.
Nélküle meg lehetetlen lett volna megreparálni a váltókart.
Az eredeti elképzelése az lehetett a tervezőnek, hogy ha megkopik a tengely, akkor cserélhető legyen a persely, ez még rendben is van, de nem értem, miért nem csavarozták össze, a kúpos rögzítés, nagyon karcsú az itt fellépő erőkhöz.

Visszapörgetve az eseményeket az esés pillanatáig, arra a következtetésre jutottam, hogy az elég furcsa aszfaltfogásunk lehetett a kiváltó oka ennek a meghibásodásnak.
A motor elég szerencsétlen helyen parkolt, ugyanis a padka jóval alacsonyabban helyezkedett el, mint az úttest, így eldőlésnél mintha egy aszfalt buckára borultunk volna.
Ráadásul a motor nem volt mozgásban, így a behajlásra képes váltókar vége nem hajlott be, helyette a motor blokk felé enyhén elmozdulva megfeszítette (mint egy mérleghinta) a másik oldalon lévő tengelyt, ezzel kiemelte a horonyból a váltókar tengelyén lévő seeger gyűrű egyik szárát.

A félig rögzített váltókar néhány váltás után a szerpentin elején kilökte a horonyból az egész gyűrűt.
Ráadásul az SW Motech váltókarból a kúposan rögzített központosító persely is kijött, amitől a kar félrebillent, lehetetlen volt váltani.

Nem volt nálam más csak egy néhány gyors kötöző.
Nagyon rossz helyen robbantam le, még a hágó legelején, az erdős részen, ahol a fák lombkoronái az út fölé borulva sejtelmes félhomályba borítják az utat.
Ezen a szakaszon még enyhék a kanyarok és így mindenki nagy sebességgel közlekedik, miközben gyakran (nagyon helytelenül) egymással versenyezve, egymást kergetik, pedig beláthatatlanok a kanyarok! Az út már kellemetlenül lejtős és szűk, mikor leguggoltam az út szélén a motor mellé szerelni, mindig fel kellett állnom, nehogy elsodorjanak, olyan sűrűn jöttek az autók, motorok mindkét irányból. Közben dudálgattak rám, hogy mi a faxt csinálok ott.
Megrökönyödve állapítottam meg, hogy az itt közlekedők mind elmeháborodottak! Csak a féktelen száguldást ismerik egyedül, az adrenalin szintjük növelésére!

Félhatos váltókar és a tengely végén éppen leesni készülő persely

Egy darab kővel összeütöttem a kart és a perselyt, ami kúposan feszült bele a karba. Kötegelővel odakötöttem a váltót a vázhoz és így mentem fel a hágó tetejére.
Olyan óvatosan váltottam, mintha egy tojás lenne a csizmám és a váltókar között, de mire felértem a kúpos rész megint szétjött, pedig szinte csak kettesbe mentem végig, nagyon nem is váltottam, talán néha egy hármast, majd vissza.
A hágón pihiző német motorosokhoz odamentem és kértem tőlük power tape-t, hogy rátekerjem a karra és a perselyre.
Baxus, nem volt náluk, csak szigetelőszalag, igaz, hogy a szélesebb fajtából, de csak egy darab, na ezen kiakadtam!
Mégis hogy a fenébe lehet ilyen felkészületlenül elindulni?! A németektől nem ezt várná az ember!
De nem zsörtölődtem tovább magamban.
Inkább ismét összeütöttem a kart és a perselyt, majd a széles fekete szigetelőszalagot rátekertem a karra és a perselyre, remélve, hogy ezzel megakadályozom a további szétcsúszásukat.
Persze a kötegelőket le kellett hozzá vágnom, hogy ezt megtehessem, de még volt nálam egy pár darab, így nem sajnáltam.
A németek vizslatva nézték, hogy mit csinálok, majd elismerően biccentettek és helyeseltek a végeredményt látva.
Udvariasan megköszöntem, hogy kisegítettek, majd elköszöntem tőlük.
Boldogan mentem tovább de lent a hágó alján, ahol keresztezzük az Isonzó folyót megint csak szétjött a nyomorultja.
A melegtől a szigszalag ragasztója nyúlós lett és semmit sem tartott.
Kénytelen voltam megint levágni a kötegelőket, de most már, amit tudtam, azt megmentettem!
Ismét összenyomtam a kúpos perselyt a karral, itt már nem használtam követ, mert idegből is ment, puszta fizikai erővel.
Majd amennyire csak tudtam megfeszítve rátekertem a karra a megnyúlt szigszalagot.

A maradék kötegelők segítségével rászorítottam szalagot a perselyre és azt egy másik kötegelővel a karhoz rögzítettem, majd az egész kart a vázhoz, hogy ha a kar és a persely mégis szétjönne, ne veszítsem el.
MacGyver kutyafaxa hozzám képest!
Mikor végeztem Évi kérdezte, hogy: „Ugye, most már egyenesen a szállásra megyünk, nem akarok felmenni a Mangartra?!”
Már hogyne akarnék, hisz megdolgoztam érte, mondtam lelkesen.

Gyors szerviz az Isonzó folyó völgyében

A behajtani tilos táblával lezár útra kanyarodva nem sokkal észrevettem, hogy pár száz méterrel mögöttem egy fehér kiskocsi szintén rákanyarodott a hágóra vezető útra és tempósan a nyomunkba szegődött.
Idegesen nézegettem a tükörben, hogy most mi van?! Minket akar elkapni, vagy ő is csak egy szabályszegő, mint mi?! Mindenesetre sietősre vettem a figurát.
Pár száz méter múlva elértünk egy kis hidat, ahol a téli erózió által helyükről elmozdított és az útra legördülő hatalmas sziklák demonstrálták, hogy mi vár ránk a szerpentinen.
Megnyugodtam, hogy itt biztosan fennakadnak a rend önkéntes őrei. A meredek útról visszatekintve láttam, hogy ha lassan is de mégis csak átjött az autó a hídon, majd a lábát szedve, iparkodik utolérni.

Rolling Stones a Mangart elején

Sötét alagutakon hajtottunk keresztül, ahol csepegett a víz a boltozatról, illetve tele volt apró sziklatörmelékkel az útfelület.
Felnyomtam az összes kiegészítő lámpáimat, hogy időben észleljem a veszélyt. Nem szerettem volna egy öklömnyi szikladarab miatt elveszíteni az uralmamat a motor felett.

Éles sziklatörmelékek mindenhol

Évi persze közben egyfolytában mondogatta, hogy „Szerintem innét már forduljunk vissza, eleget láttunk már”.
Nem akartam elmondani neki, hogy jön mögöttünk egy autó, ki tudja milyen szándékkal, de ha már büntit kell fizetni, akkor legalább menjünk fel ameddig csak tudunk a Mangartra.

Így jutottunk az útestet szinte teljesen eltorlaszoló sziklaomlásig, ahol már csak kb.: negyven centis részen lehetett átmenni, ráadásul a lezúduló sziklák lesodorták az útszéli betonfalat, ami magával vitte a padka egy részét is. Így baloldalt egy hiányos útfelület fogadott, meredek mélységgel, jobb oldalt, pedig éles kövek alkotta kőtorlasz.

Hiányzó biztonsági kőtömb és meredek mélység

„Na jó itt a vége!” mondta a párom! Forduljunk vissza, mert ő nem hajlandó a motoron ülve átmenni.
Leszálltunk, hogy megnézzem mennyire stabil az útnak az a szakasza, ahol még azért átférnénk.
Láttam, hogy még bevállalható, ezért az útban lévő öklömnyi kődarabokat lerugdostam a megmaradt „ösvényről”.
Ezután a sziklaomlásban felhalmozott szikladarabokat kezdtem gyanúsan méregetni.
A kőhalomból alattomosan kinyúló sziklákra vadásztam, mert még élénken élt az emlékezetemben az a motoros teszt videó, mikor egy profi tesztpilótának az egyik oldalsó doboza egy pillanatra megakad a kikötőben lévő, egyik fémoszlopban, amitől ugyan el nem eset, de egy pillanatra elveszítette a kontrollját a motorja felett és a lassú haladása ellenére a tengerbe kormányozta a motort. Talán egy kikötött hajóra esett a rakpartról, vagy mellé, már nem emlékszem.
De nem is számít, a lényeg, hogy én nem szerettem volna így járni, ha a lábtartó, vagy a közép sztender, vagy bármi más leakadna egy pillanatra a jobb oldalon én meg balra lekormányzom a motort a meredek hegyoldalon. Brrrrrrr…..

A biztonság kedvéért Évit gyalog átkísértem, vagy inkább áthúztam a túloldalra.
A művelet alatt szegény végig remegett, mint a nyárfalevél. Rosszul volt a mélység miatt. Én közben lelkesen biztattam, hogy már át is értünk, rám nézzen, ne nézzen le.

Mielőtt visszamentem kértem, hogy lőjön egy fotót rólam, mikor átjövök, ha már a blökit elmulasztotta. Annyira remegett szegény, hogy féltem életlen lesz a kép, vagy későn exponál, így mikor lefelé zúzok a hegyoldalról nem lesz a képen más, mint a hátsó kerekem.
Visszamentem a motorhoz, de nem teketóriáztam sokáig, mert mögöttünk az úton feltűnt a kísérő kocsink.

Sziklaomlás és meglévő biztonsági kőkorlát

A kép végül elkészült, de sajnos nem adja vissza a látványt. Akárcsak a terepezések során készült fotóknál, semmi sem olyan meredek, vagy lejtős, vagy olyan félelmetes a képeken, mint élőben a helyszínen.

Sikeresen átjutottunk az egérfogón

Végül nem jutottunk fel a hágó tetejére. Egy kisebb hótorlaszt még kikerültünk, azonban a következő visszafordítóban lévőt már nem forszíroztam, miután Évi félig sírva azt mondta, hogy ha a padkán megint kikerülöm ő elindul gyalog lefelé.
A családi béke érdekében megálltunk és lőttünk pár fotót, majd visszafordultunk az Isonzó folyó völgyébe.

Hótorlasz a Mangarton

A hótorlasz, ami végül megállított

A sziklaomláshoz visszaérve Évi szólt, hogy álljak meg, mert gyalog szeretne átmenni.
Az előbb még nem mertél! Mi történt, elmúlt a tériszonyod?! Tettem fel az álnaiv kérdést.
„Hát úgy gondoltam, hogy megint átviszel a kezemnél fogva.”
Ekkor éppen odaértünk a szűk ösvényhez, de nem álltam meg, hanem azzal a lendülettel, ahogy jöttem át is gurultam. Az üldözőmnek, a fehér kis kocsinak már híre-nyoma sem volt.
„Úristen, mit csinálsz!” Szólt a párom.
Hát átvittelek, ahogy kérted! Igaz a kezedet nem fogtam, de csak azért, mert elengedett kormánnyal gurulni ezen a szakaszon még én sem merek.
Nem jött válasz.
A hágó aljáig némán duzzogott.
A Mangartról jövet az Isonzóval párhuzamosan haladtunk. Kobarid előtt a tegnapi csodálatos kis falun áthajtva mondtam a páromnak, hogy meg kéne állni, lőni egy fotót, olyan szép, mire ő, „Ne állj meg! Kérlek!”
Közben visszakapcsoltam egyet, a lakott település és a kanyar miatt, de abban a pillanatban már éreztem, hogy a váltókar megint eltűnt, pedig olyan finoman bántam vele végig.
Így mondtam, hogy muszáj lesz megállni. De már nem tudtam üresbe tenni a váltót.
Behúzott kuplunggal gurultam, kerestem egy parkolásra alkalmas helyett, de nem hogy parkoló, de még járda sem volt a településen.
Így egyre jobban lelassulva az utolsó házak egyikénél álltam meg.
Leszálltunk és láttam, hogy a persely megint kicsúszott a váltókarból, a szalag és a kötegelők ellenére, így a váltókar eldőlt oldalra a tengelyen, lehetetlenné téve a váltást.
Egyetlen egy kötegelőm maradt. Közben jöttek a motorosok döngettek, zajongtak mint az elmebetegek. Gondolom, hogy utálhatják őket ebben a kis festői faluban, nagyon fülsértő volt egy-két motor hangja, ahogy visszaverődött a házak faláról.
Fölhívtam Szabiboyt, aki Bledben valami fúvós koncerten dajdajozott. Elmeséltem neki röviden a sztorit, közben elkértem a szállás címét, mert a lehető legrövidebb úton akartam a szállásra jutni, ehhez viszont kilőttem a Triglav kör előre betöltött útvonalát, de mint kiderült ő már beletette a Garminom kedvenc pontjai közé!
Ez a srác nagyon profi!
(A túra előtt elugrottunk hozzájuk frissíteni a navigációm térképét, illetve feltölteni az általa elkészített túra útvonalakat. Nekem mobil netem van otthon, sajnos azt nem kultiválja a térképfrissítő program, muszáj vezetékes netre csatlakozni a sikeres frissítéshez.)
Így a cél állomás rendben is lett, már csak a váltókart kellett valahogy megjavítanom.
Az egyik házba bekopogtam, illetve behallóztam a garázsba, de senki sem jött ki.
Kis idő múlva az utca túloldalán az Isonzó partján lévő konyhakertből kidugta a fejét, egy néni, aki átkelve az úton odajött hozzánk, sajnos csak szlovénul tudott, de szerencsére áthívta az urát is, aki szintén csak szlovénül tudott.
Mint kiderült övék a ház, ahova behallóztam.

Happy end, vagy sem?!

Kézzel-lábbal mutogattam neki a lefittyedt váltókaromat, a megmaradt kötegelőmet, illetve a leolvadt szigszalagot, hogy tud-e esetleg ilyet adni.
Ingatta a fejét, majd kihozott a garázsból egy sárga-zöld csíkos, a ragasztó képességét már rég elvesztett szigszalagot.
Hát ez édes kevés morfondíroztam, közben mondtam az öregnek, hogy „Seeger ring kaputt. Seeger ring kaputt! Leider.”
Nézegettem a földet, hátha találok valami darab drótot, amit a horonyba tekerhetek, de olyan pedáns rend volt, hogy esélytelennek látszott, hogy bármire is rá leljek.
A seeger szóra azonban felcsillant a szeme és kihozott egy kétliteres használt festékesdobozt, ami tele volt rozsdás alátétekkel, facsavarokkal, anyákkal.
Kiborítottam a doboz tartalmát az aszfaltra a motor mellé és lázas keresgélésbe kezdtem, de gyorsan váltottam, mert ilyen helyzetben nincs helye a hebrencs kapkodásnak, így gépi üzemmódba kapcsoltam. Vörösben láttam mindent, mint egy Terminátor, miközben futott a számítógépes szöveg a szemem előtt:

- Elsődleges direktíva az „egyensúly létfontossága”!
- Minél nagyobb a veszteség, annál jobban csökken a hatékonyság!
- Környezet elemzés.
- Kereső funkció.
- Kutatás aktív.
- Méret összevetés.
- Rögzítő eszköz azonosítása.
- Önjavítás.
- Restart!

Környezetelemzés, kereső funkció, kutatás aktív!

Óriási szerencsémre, végül sikerült találnom a kupacban, egy méretben megfelelő, patinás felületi rozsdával díszített seeger gyűrűt, ami viszont kialakításánál fogva, csak félig ölelte körbe a tengelyt, de ez már nem számított, madarat lehetett volna velem fogatni!
Innét már sima ügy volt, még kaptam a bácsitól egy kis gépzsírt is a tengelyre! Volt nagy öröm, boldogság!
Közben zúgtak el mellettünk a motorosok, mondtam is a páromnak, hogy milyen pofátlan egy helyzet, azoknak segít, akik megzavarják a békés nyugalmukat!
Hálásan megköszöntem a segítségét és elindultunk Bledbe.
Ha legközelebb erre járok, hozok egy doboz bonbont a barátságos és segítőkész öreg bácsinak!
Még egy jó ok, hogy visszatérjek!
Sokszor mondtam már ezt a túra folyamán, akárcsak egy Terminátor: „I'll be back” („Még visszatérek”).
De most komoly erkölcsi alapom is van, hogy ne csak üres frázisként pufogtassam, hanem be is váltsam az ígéretem!

A megmentőm!

Bled városát immáron harmadik oldalról közelítettük rövid időn belül. Miközben átgurultunk a nyüzsgő városon még magunkba szívhattuk az aznapi kulturális cseppek megmaradt illatát, a hömpölygő tömeg látványát.
Szabiboy már a szállásunk előtt állt. Rá jellemző módon már azt is kiszámolta, hogy a lehetséges útvonalon, körülbelül mikor érkezünk meg, így percre pontosan várt minket! Nem semmi ez a precízség!
Én vagyok az egyedüli ismeretlen, állandóan változó, ebben az egyenletben, így örültem, hogy mégsem találtam ki közben megint, hogy irány ismét a Mangart!
Mikor telefonon értekeztünk ő a fúvós zenekarok hangos koncertjei miatt, én a száguldozó motorosok miatt, alig hallottam valamit.
Szabiboy úgy értette, hogy a váltóm esett szét, ami ugye egy Suzukinál azért mégiscsak elképzelhetetlen!

Másnap útra keltünk. Az előző napi stressz ellensúlyozásaként útba ejtettünk egy bájos középkori kisvárost, Radovljicát.

Radovljica főtér

Bledtől nem messze található, a nyugalom szigetének tartott kisváros gótikus és barokk házainak példásan felújított homlokzatai egyedülálló miliőt teremtenek az idelátogatóknak.

Csoki szobor

A városkában tett rövid séta felér egy időutazással, a főutcára merőleges kis sikátorok végén kilátópontok találhatóak, az egyikről mi is megcsodáltuk az elénk táruló táj panorámáját.

Az utca végén hömpölyög a Száva folyó

Innét a lavamündi szerpentin érintésével hazafelé vettük az irányt.
Ahol Szabiboy hegynek felfelé olyan tempót diktált, hogy rá kellett jönnöm, vagy a Burgman nagyon jó, vagy a 650-es V-Strom kevés nekünk három megpakolt dobozzal és a párommal.
El is döntöttem, hogy legközelebb radikális fogyókúrát vezetek be a dobozok tartamára vonatkozóan, mert lomhák vagyunk, mint a csiga! Vagy esetleg nagyobb motorra váltok.

Végül augusztusban, ez utóbbi mellett döntöttem.

Lassan egy évtizede birtoklok Suzuki V-Strom-ot. A túrázások során, már régen átléptem a 100.000. km-es futásteljesítményt, igaz nem egy motornál, hanem szépen testvériesen szétosztva.
Közel 5 évig hajtottam egy 2005-ös 1000-es V-Stromot, majd 3 évet és 60 ezer kilométert töltöttem el egy 2015-ös 650-es V-Strom XT nyergében.
Mindig szeretettel gondolok vissza rájuk, mert mindkét motor, minden egyes együtt töltött percét élveztem, imádtam velük a körülöttünk lévő világot felfedezni!
Hűséges társaim voltak, mindig, minden hova elvittek és minden honnan haza is hoztak!
Nyáron átigazoltam egy éj-fekete V-Strom 1000 XT-re, amivel szeptemberben már Albániában kalandoztunk a barátainkkal.

Albánia felé félúton

Mást nem mondhatok nektek, mint, hogy a szerelem folytatódik, a szerelem örök!

.…és, ha már éj-fekete és szerelem, akkor énekeljük együtt kórusban:

„Az éjjel soha nem érhet véget,
Varázsolj nekünk valami szépet,
Repülj velünk a szerelem szárnyán!
Indul az utazás, csak erre vártál.”
-Soho Party-

Itt a vége fuss el véle!