2018. október 6., szombat

Cered októberben - Bacus

A Cered előtti 14km-es szakasz, igazi gyöngyszem, nem mellesleg jó a kaja is a helyi züllesztőben.


Képek

2018. október 2., kedd

ALBÁNIAI TEKERGÉS 2018 (avagy egy szuper titkos leánykérés története) - Tj

Tavaly novemberben Natival egy gyógykezeléssel felérő tereptúrán vettem részt, ahol meghódítottunk a Balaton felvidék több izgalmas látnivalói közül jó néhányat, többek közt a Szent György hegy motorosok számára tiltott ösvényeit is.

Útban a tanúhegy felé

A nagy elánnal történő terepezés során Nati felvetette, hogy jövőre neki szalad Albániának, lenne kedvem vele tartani?!

Irány Balatoncsicsó, birkapöri lesz vacsira 

Hát persze, vágtam rá azonnal! Mi az útiterv?! Azt még nem tudom, mondta, elindulunk, és valahová megérkezünk, aztán tovább és tovább, a végtelenbe, egy biztos, az SH21-es utat mindenképp érinteni fogjuk, mert tavaly nem sikerült ráakadnom.

Jött a tél, az év vége, így a terv egészen tavaszig elfelejtődött, mikor is márciusban Nati kiírta a fórumra, hogy ki akar vele Albániába és Montenegróba menni.
Rajtam kívül nem volt nagy tolongás, mert párhuzamosan többen is terveztek arrafelé túrát, viszont Natinak egyik sem volt igazán megfelelő, mert ő szeptember végén szeretet volna menni, mikor „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldell a nyárfa az ablak előtt”!

Kérdeztem Natitól, hogy van-e valami konkrét elképzelése.
Ááá nincs, mondta, nem szoktam nagyon tervezgetni, csak elindulok és kész!
Biztos lesz valahogy, olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna, a kaland a lényeg és az élmények faktor!
Láttam, hogy Nati javíthatatlan, ha tehetné, csak úttalan utakon tekeregne!
Mesélte korábban, hogy tavaly előtt Albániában olyan rázós utakra tévedt, hogy szegény Kati majdnem megszült útközben, ezért úgy döntöttem itt közbeavatkozom és átveszem a kezdeményezést.
Majd én összedobok egy „Le petit” könnyen emészthető útravalót, benne pár történelmi és természeti látnivalóval, mondtam ártatlan arckifejezéssel.
Oké, mondta Nati, de ne legyen túl sok, nehogy megterhelje a gyomrunk!
Á, dehogy, vágtam rá rezzenéstelen arccal, nem olyan családból származom, mértékkel él az egész famíliám, kiváltképp jómagam!
Teszek bele egy kis szilárd burkolat nélküli utat is, húztam el a mézesmadzagot Nati előtt, amire azonnal lecsapott! Ó az szuper lenne, mondta, tiéd a pálya, ezzel szabad kezet adott.
Nem volt megerőltető ígéret a részemről, hisz olvastam előtte az albániai mostoha útviszonyokról, így az lett volna nehéz, ha végig tökéletes aszfalttal kecsegtetem.

Mecseki Tomiék hirtelen felindulásból éppen arra a szeptemberi hétre terveztek egy kis csónakázással egybekötött Ausztriai kiruccanást, amire minket is meghívtak a párommal, nagyon szívesen elmentünk volna, de Albánia már türelmetlenül ott toporgott az ajtóban, ezért gondoltam megkérdezem Tomit, hogy nincs-e kedvük inkább velünk tartani a Balkánra.
Örömest csatlakoztak, így már 3 motorral terveztem Albánia meghódítását.
A Győrújbaráti V-Strom talin aztán odapenderült mellém Anna és Robi, hogy van-e még szabad hely az Albán Expresszen?! Már, hogyne lenne, mondtam, így velük kiegészülve már négy motor és 4 pár készülődött a túrára, ugyanis időközben Kati, Nati párja is úgy döntött, hogy elkíséri az urát!

Létrehoztunk egy közös Messenger csoportot, ahol a legfontosabb dolgokat, információkat megosztottuk egymással.
Első körben 9 napra terveztem a túrát, amiben lett volna egy kis Görögországi látogatás is Korfu szigetére.
Hétvégével indítottunk volna és hétvégével zártunk volna, hogy csak 5 napot kelljen felhasználni a szűkösen mért szabadságunkból.
A túratervezésben nagy segítségemre volt Pepe, Szikus, Lecsó és Gyurci (Explorealbánia) akik már nem egyszer jártak az országban.

Végül egy hétvégét elengedtünk, mert Natiéknak nem tudták máshogy megoldani a gyerekhad elhelyezését, így rajzoltam egy rövidebb hétnapos túrát, amiből kihagytam Görögországot, de maradt még bőven látnivaló úttervben.

Szeptember elején aztán rám írt Tomi, hogy szeretné megkérni a párja kezét a túrán valami romantikus, szuper helyen (valahol az albán tengerparton).
A terv az volt, hogy egy jelre elindítom a telefonomra letöltött zenéjüket, megfelelő hangerővel, majd a leánykérés követően pezsgőt bontunk, és Boldogok Vagyunk!
A terv legnehezebb része a szupertitkosság volt, minden más gyerekjáték volt!

Gyurcitól lekértem a legfrankóbb romantikus helyszínek listáját, a lányomtól elkunyiztam a Bluetooth-os hangszóróját, a telefonomra rámásoltam Tomi és Tini kedvenc romantikus zeneszámát.
Évivel műanyag palackos gyerekpezsgőket és műanyag pezsgőspoharakat vetettem. Megfelelő méretű hűtőtáskát és jégakkukat szereztem be, amit a kíváncsi szemek elöl az egyik oldaldobozba rejtettem el, de a titkosság, na az komoly gondot okozott!
Szerencsére Tomi kérését, miszerint maradjon köztünk a dolog egészen a végsőkig, végül a párom intelmeinek köszönhetően sikerült betartanom, noha sokszor nagyon közel jártam ahhoz, hogy kikotyogjak valamit csetelés közben.
Amit én ártatlan jelzőnek gondolok, abból a nők kiolvassák az igazságot pirított rám sokszor a párom, a nagy, adok-kapok válaszok során, és igaza volt, mert néha tényleg meleg volt a helyzet, így a faggató kérdésekre inkább nem reagáltam, vagy igyekeztem mellé beszélni, terelni a témát, de tudjátok nekünk férfiaknak, ez nem nagyon megy!
Őszinte, tiszta szívű lények vagyunk!

1. nap (520 km 11 óra 10 perc)

Szeged – Tiszasziget – Valjevo – Pozega – Berane

Balkán 1. nap

Vasárnap este a csapat háromnegyede Szegeden befészkelte magát egy panzióban, hogy másnap minél hamarabb átléphessük a Szerb határt.
Natiék, hétfő reggel a gyerekektől elköszönve Balatoncsicsóról startoltak, így számukra az aznapi etap bő 200 km-el hosszabb volt. Lelövőm előre a poént, a szállásra előttünk odaértek!

A zsúfoltságot és a tömeget elkerülve a Tiszaszigeti közúti határátkelőhelynél léptük át Szerbiába. A nap során kétszer átkeltünk a Tiszán, egyszer a Dunán, majd átmotoroztunk a Tarcal hegységen, ahol a frász majd kitört, mikor a 21-es úton, a beláthatatlan szerpentinen elkezdték előzni az autók a kamionokat. Úristen itt mindenki megörült, ne legyünk kivételek mi sem felkiáltással, magam is elkezdtem előzni az előttem tötyörgő kamiont, szerencsére semmi sem jött szemben.
A következő pihenőnél megbeszélve a látottakat esett le, hogy ki volt téve az egyirányú tábla még a szerpentin alján, egy ipszilon elágazásnál, így nagy kockázatot nem vállaltunk, csak pszichésen. Tovább hajtva átsuhantunk a Száva folyó fölött, majd a Zlatar-hegységet megmászva megálltunk egy kicsit szusszanni Szerbia harmadik legnagyobb tavánál, az 1960-as években az Uvacon felduzzasztott Zlatarsko tónál.

Itt Tomi és Anna is váltig állította, hogy láttak egy ismeretterjesztő filmet a tévében, ahol arról volt szó, hogy a völgyben elárasztottak egy falut, aminek a templomtornyán lévő kereszt még most is kiáll a vízből.

Zlatarsko tó 

Meghajoltam a lexikális tudásuk előtt, mert szégyenszemre nem készültem fel a tóból, noha jó pár évvel ezelőtt Menyusékkal jártam már itt útban Montenegróba menet és akkor is megálltunk itt, egy kicsit pihenni, de most Albániára koncentráltam, Szerbiára csak, mint egy gyorsan leküzdendő köztes állomásként tekintettem.

De nem marcangoltam magam sokáig, gyorsan túl tettem magam ebbéli hiányosságomon, hogy minél előbb folytatni tudjuk Szerbia mesés hegyeinek bevételét. (Pedig kellett volna, mert Tomi a klubgyűlésen, mint egy jó tanár, aki még mindig bízik a lusta diákjában, a beszámolónál felém fordulva rákérdezett a tó nevére, majd a hápogásomat hallva, ülj le fiam egyes, szavak után csalódott tekintettel fordult a kivetítő felé és folytatta a történetét.)
Az igazat megvallva, még mindig nem volt érkezésem, hogy rákeressek az elárasztott településre!

Erősen szürkült mikor végre átléptünk Montenegróba, így egyre jobban a lovak közécsaptam, hogy minél előbb Berane-ba érjünk az esti szállásunkra.

Végül már sötétben értünk a gyéren kivilágított Berane-ba, ezért a szállásunk utcájában haladva pár száz méter után megálltunk egy benzinkútnál, hogy a Hotel II Sole pontos helye felől érdeklődjek.
A nagy hangzavarba alig hallottam a saját hangomat, az éppen ott tankolni vágyó, keresztül-kasul álló és tolakodó autósok folyamatos dudahasználata miatt. Végül egy nagyon kedves helybéli igazított el, hogy még menjünk csak tovább bőven és valóban a település másik végénél végződő utca utolsó szakaszán megláttam a Hotel bágyadt fényeit, előtte Nati motorját a járdán és Natit, aki éppen kilépett az épületből Katihoz.

Azonnal lármás dudaorkánba csaptunk mi is, igazodva a helyiek szokásához, majd felparkoltunk Natiék mögé a járdára.
Persze Natit letámadtuk, hogy mégis, hogy a fenébe értek ide előttünk, hiszen mi toronyiránt jöttünk légvonalban! Vidáman mesélte, hogy tudott egy rövidebb utat az erdőn keresztül.

Nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy előkerültünk, mert éppen kezdett aggódni, hogy hol lehetünk, a telefonunk nem volt kapcsolható, a szállásra, pedig még nem jelentkeztünk be.

Nagy ölelgetés és hátlapolgatás követően beparkoltunk a Hotel épülete alá, majd kinyittattuk a konyhát, hogy a Magyarok hírnevéhez méltóan, hangosan sztorizva és nevetgélve egy jót vacsorázzunk, miközben az aznapi több mint 11 órás motorozás élményeit felelevenítsük.

Már sütik a čevapot 

Kicsit eklektikus, de barátságos enteriőr fogadott 

2. nap (242 km 9 óra 30 perc)

Berane – Plav – SH20 – Leqet e Hotit hágó – SH21 – Thore hágó – Mes – Shkodér

Balkán 2. nap

Másnap reggel Tomi indulás előtt szemrevételezte a paripáját, amin a láncot túl lazának találta, ezért Nati segítségével, nagy nehezen (ennek később jelentősége lesz) sikerült meglazítaniuk a kajakra letépett hátsó kerékanyát, majd a lánc beállítást követően visszahúzták az anyát.

Rögtönzött depó a hotel előtt

Felcuccoltunk, majd Plav irányába indulva szerettünk volna átkelni Albániába, ami néminemű nehézségbe ütközött, mert a határátkelőhely nem volt kitáblázva és a Garmin valami rejtélyes oknál fogva Plav után vissza akart fordítani.

Meg is álltam és mondtam a többieknek, hogy a Garmin letervez a P9-es útról, mert szerinte nincs út tovább, hozzáteszem, hogy igaza volt, tényleg nem volt, igaz csak egy rövid szakaszon, de nem volt! (Garmin okos, Garmin ügyes, Garmin szép!)
Végül a Garmin döntését figyelmen kívül hagyva elindultunk tovább a P9-es úton, ahol rá is találtunk a határátkelőhelyre.

Montenegrói határállomás Albánia felé

Az iratok akkurátus ellenőrzése után tovább gurulhattunk a 100 méterre lévő Albán határállomásra, ahol elölről kezdődött a manufakturális iratellenőrzés és adatok rögzítése egy szép nagy könyvbe.

Végre tovább mehettünk, de pár méter után eltűnt az aszfalt és murvával beborított földút fogadott.

Nati megtáltosodva az élre tört, a sisakjában közben üvöltve, hogy: Ez az! Na végre!

Igyekeztem lemaradni, ami nem is volt nehéz, tekintve Nati tempóját.
A látási viszonyok a nullára csökkentek mögötte és vastag fehér por lepte be a túra többi résztvevőjét.

Murvás földút a határátkelés után 

Én csendesen megjegyeztem a páromnak, na, akkor a szilárd útburkolat nélküli úton motorozás kipipálva, én beváltottam, amit ígértem!

A murvás földút egyébként nem tartott sokáig, először gyengébb, majd nagyon jó minőségű aszfalt váltotta, ami már maga volt a híres SH20-as út, a Stelvio szintű szuper szerpentinjével, ami átvezetett a a Leqet e hotit hágón.

Meredek sziklafalak szegélyezik utunkat

Tökéletes aszfalt vezet a vadregényes tájon keresztül 

A híres SH20 szerpentinen, a háttérben a kilátóterasszal /AT 013/

Kilátás az SH20-asról az SH20-ra

Panoráma kilátás a teraszról az SH20-ra

Miután oda-vissza, fel-le, előre-hátra kimotoroztuk magunkat a szerpentinen és kigyönyörködtük magunkat a hágó tetején lévő kilátónál, tovább indultunk.

Rövid pihenő az SH20 út kilátóteraszán

Kisvártatva az SH20-as út beletorkollott az SH1-es útba, ahol pár kilométer után Lecsó ajánlása alapján megálltunk a Dardha nevű étteremnél ebédelni.

A rendkívül figyelmes kiszolgálás során megtudtuk a pincérektől, hogy Albán és Madzsar jó barát, és Szkander bég (Kasztrióta György) és Hunyadi János pedig török verő jó barát.

Kellemes környezet az étterem kertjében 

Az éttermet, mi is csak ajánlani tudjuk, ha valaki errefelé téved, mert tényleg nagyon finom és bőséges ételeket kaptunk a barátságos személyzettől, miközben egy gyönyörű pávakakas és pávatojó sétálgatott a csibéivel körülöttünk.

Barátságos pávatojó a csibéivel

Közben halkan szólt a zene a kerthelyiségben, ami alatt halk sípolás hallatszott, ami egészen addig nem is volt zavaró, míg Tomi fel nem hívta rá a figyelmünket, ezért megkértük az újdonsült albán barátainkat, hogy kicsit halkítsák le a zenét, ezt meg is tették, azonban az elektromos zaj változatlan erővel tombolt tovább, így legalább még jobban halhattuk, hogy az erősítő végfoka a végét, járja!

Terülj, terülj asztalkám, akárcsak a mesében

Az ebéd végén barátságból, „vagy fájdalomdíjnak” ingyen kaptunk egy bőséges gyümölcstálat.
Tomi lázas szemle után csalódottan vette tudomásul, hogy se cseresznye, se meggy található benne, aminek a magja segítségével esetleg az erősítő nyomógombjára irányzott célzott magpöcköléssel kikapcsolhatná a zaj forrását, így bánatosan elmajszolta velünk együtt a szeletelt banánt, dinnyét és körtét, amitől, (vagy a távozás közelségétől) ismét jókedvre derült.

Barátság gyümölcstál

Tovább haladva az SH1-es útról rákanyarodtunk az SH21-es útra, a Theth völgye felé. Itt meg sem álltunk a hegygerincig, ahol a magyar vonatkozású 1913-ban majdnem albán királlyá lett kalandos életű magyar Nopcsa Ferenc báró emlékhelye található, aki a harmincas évek elején motorral bejárta az Itáliát és megírta a félsziget történetét. Ő volt az első magyarországi dinoszauruszlelet tudományos leírója, az első repülőgép eltérítő, nagyapjáról mintázta Jókai Mór a Fatia Negra nevű rablóvezér hősét a Szegény gazdagok című regényében.

(Amikor a regény megjelent, az erdélyi olvasók azonnal egykori főispánjukra ismertek a kettős életet élő, vagyonát maszkos útonállóként is gyarapító Hátszegi Lénárt báróban. Jókai tett is róla, hogy ez egyértelmű legyen, Hátszegi nevű család nem volt a környéken, viszont Hátszegen a Nopcsák voltak az urak.)

Báró Nopcsa Ferenc emlékhelyénél 

A Qafé thore hágó után megszűnik a szilárd burkolatú út, de egy pár száz méteres kis hegyi szakaszt még bevállaltunk a szuper vadregényes fotók elkészítése érdekében.

(A 'qafë' szó albánul jelenti a nyakat, és a hágót is, mert az albánok a hegyvonulatokat, amelyekből szinte az egész ország áll, hanyatt fekvő óriásoknak képzelték el, amelyeken a legkönnyebb a nyakukon átkelni.)

Így tovább hajtottunk a hágó laza, kőzúzalékos útján az ott lévő kilátóhoz és vendégfogadóhoz. Mielőtt elértük a kilátót egy meredek kaptatón utolértem egy kisbuszt, ami valami rejtélyes oknál fogva lefékezett az emelkedőn, így kénytelen voltam magam is megállni, azonban a laza törmelékes talaj nem támogatta ez irányú elképzelésemet, így megállás helyett elkezdtem visszacsúszni a lejtőn a dugig megrakott motorral és a párommal, hiába húztam az első féket, az első keréken szinte semmi súly nem volt, minden teher a hátsó kerékre koncentrálódott. Mivel így irányíthatatlanná vált a motor, ezért kénytelen voltam a féket kicsit pulzálva kiengedni, hogy a kerék elfordításával stabilizálni tudjam az oldalra kitörni készülő tehetetlen tömeget, szerencsére sikerült stabilizálnom a helyzetünket és megállni, majd nyomtam a dudát, mielőtt a kisbusz sofőrje még esetleg tolatásba nem kezd.

Vadregényes háttér a Qafé thore hágó tetején

Tomi a parkolóban kérdezte, hogy legurítsuk a buszt a lejtőn, kiengedett kézifékkel?! Persze, kizárólag hatóságilag, nevelési célzattal, (Ő ért hozzá, hisz’ rendőr!) de én ezt szinte meg sem hallottam, mert lekötött az élménybeszámolóm, annyira büszke voltam magamra, hogy visszahoztam a motor a biztos bukásból.

Nati ledobott minden felesleges balansz-t a motorról, magáról és Katiról és nekivágtak egy kicsit vadulni az SH21-es úton lefelé a Theth völgye felé.

Úttalan utakon az SH21-es úton lefelé a Theth völgye felé 

Míg Nati a határait feszegette Katival a sziklás szerpentinen, mi kiültünk a kilátóban a tájban gyönyörködni.

Panoráma kilátó Qafé thore hágó tetején 

Majd visszafordulunk, hogy a nyugati régió legnagyobb városában Shokdréban éjszakázzunk.
(Ez volt az egyetlen olyan albán terület, ahová még az első világháborúban az osztrák-magyar hadsereg sikeresen 2 évre befészkelte magát, a város régi magyar neve Szkutari, a Garminban is így keressétek!).

Előtte még felkeressük Shkodrától nagyjából öt kilométerre, északkeletre Mes falu közelében álló Oszmán uralom alatt épült mesi hídat (Ura e Mesit).

A Mesi híd tetején

Az egykor hatalmas kereskedelmi forgalmat bonyolító terméskőből emelt átkelő körülbelül 110 méter  hosszú, és a Kir folyó medrét íveli át. A tizenhárom lyukú, szamárhátú hidat sziklára építették. A két legnagyobb pillér közötti távolság 27 méter.
A Kir folyó általában alacsony vízállású, nyáron gyakran ki is szárad a medre, mi is ebben az állapotában találtunk rá ősszel.

Kiszáradt meder a híd alatt

Nagyobb esőzések után azonban annyira felduzzadhat, hogy a híd 15 méter magas ívét is ellepi az áradat.
Ezt ott a helyszínen a kiszáradt folyómederben nehéz volt elképzelni, de majd egyszer visszajövünk tavasszal, hogy a saját szemünkkel győződjünk meg ennek a valóságtartalmáról.

Nati persze azon nyomban felgurult a mára már használaton kívül álló hídra, hogy leellenőrizze annak szilárdságát és állékonyságát.
A próbát az évszázadok viharait is sikeresen túlélő híd szerencsésen kiállta!

Rázós kövek a Mesi hídon /AT 027/

Ezt követően Shkodrában szálltunk meg éjszakára.
A szálláson gekkók rohangáltak a falon és kutya helyett házinyúl őrizte az udvart.
Gyanítom, hogy vérnyúl lehetett, mert a helybéli vagányok a nyitott kapu ellenére meg sem kísérelték éjszaka a motorjainkat közelebbről szemügyre venni.

3. nap (310 km 9 óra 10 perc)

Shkodér – Kruja – Tirana – Durres – Fier/Apollonia – Vlora


Balkán 3.nap

Másnap reggel a bőséges reggeli elfogyasztása után elgurultunk megnézni Shkodra délnyugati szélén, a Drinit és a Bunës folyók összefolyásánál, egy dombtetőre épült erődítményt, a Rozafa várát.

Rozafa vára

A vár időszámításunk előtt kb.: 400 éve épült, kísértetiesen hasonló körülmények közt, mint a Székely népballadában megénekelt Déva vára.

A várat még a középkorban lerakott, fényesre kopott kövekkel kirakott, meredeken emelkedő úton lehetett megközelíteni. Ezért a köves út elején megállva Nati felé fordulva feltettem a költői kérdést, szerinted, fel lehet oda menni motorral?!
Nem tudom, mindjárt megnézem, és mielőtt bármit mondhattam volna, már el is száguldozott Katival.
Majd kisvártatva visszatért és magabiztosan kijelentette, hogy sima liba, nem probléma. Azt már nem tette hozzá, hogy neki! Mi meg nem kérdeztük, így önbizalommal telve, huszáros rohammal nekilódultunk a várat bevenni.

Meredek kaptató a várnál

A vár közvetlen bejárata előtti útszakaszon mindenkinek volt egy egyéni légtornász különszáma, míg biztonsággal leparkolt és letette az édes teherként cipelt élete párját a meredek és csúszós útfelületen, majd a motort is kipányvázva maga is lekászálódott a nyeregből.

Nati ekkor árulta el, hogy ennyire azért nem jött fel az előbb, nem ment el a józan esze! Azt hitte még a fordulónál megállunk, de miután nem tettük, örült, hogy ilyen bevállalós csapattal túrázik, mert egyedül nem mert volna feljönni eddig!

Mivel a hiúságunkat legyezte, már nem is orroltunk rá.
A várba való behatolásról lemondtunk, a további akrobata számokat mellőzve a lányok lesétáltak a közel vízszintes fordulóhoz, ott egy leszúrt rittbergerrel felugrottak mögénk, majd legurultunk a vár aljában lévő mini bazársorhoz, ahol Anna kiéhezve azonnal shopping-olni kezdett, a csajok meg gardedámként követték.

A bazársor a várdomb tövében

Anna emlékül mindenkinek vett egy Rozafa várát ábrázoló matricát, igaz nem mentünk be a várba, de nem is dőltünk fel előtte, így igazán kiérdemeltük!

Igyekezett alkudni is, de néminemű nehézségbe ütközött, hogy állandóan arra kellett koncentrálnia, hogy Albániában, akárcsak Bulgáriában a bólogatás „nem”-et, a fejrázás pedig „igen”-t jelent, ezt tetézte, hogy albánul a “jo” szó szintén nem-et jelent. Így a “jó, jó” bólogatással, nagyon nem-et jelent.
Anna ügyes lány végül elégedetten távozott a kereskedőtől, aki kissé kábán állt az ajtóban és azon morfondírozott, hogy most jól járt, vagy sem, de mire felocsúdhatott volna, mi már messze jártunk!

Shkodérből Krujába gurultunk, Kruja vára az albán nép egyik nemzeti szimbóluma, a 15. századi hős, Kasztrióta György (más néven Szkander bég) szülőhelye és hadiszállása, amely közel harminc éven keresztül verte vissza az oszmán sereg támadásait.

Lelkes csapatunk felgurult egészen a vár alatt található bazársorig, ahol a hidraulikus parkoló oszlopokat elegánsan kikerülve leparkoltunk. Ekkor a kereskedők az üzletükből kiszaladva erősen gesztikulálva, felvont szemöldökkel, hevesen, helyeslően BÓLOGATTAK, hogy minden oké, maradhatunk JO, JO kiabálták, azaz jó helyen parkolunk, belepacsiztunk a feltartott praclijukba, Szevasztok tesókák felkiáltással és elégedetten konstatáltuk, hogy ezek tényleg szeretik a magyarokat! Ilyen egy igazi, önzetlen barátság!

Disz iz dö bigining of a bjutifúl frencsip

Így a motorokat és a zavarodott tekintetű kalmárokat hátrahagyva, ki a bazársort, ki a várat célozta meg, ki mind a kettőt, majd szétszéledtünk.

A bazársor bejárata előtt

A bazársoron 

Kruja vára

Innét a Fővárosba, Tiranába gurultunk, hogy megnézzük az Enver Hodzsa Mauzóleumot, ami egyébként már nem is az, csak egy beton-üveg-acél-piramis, ahová az 1985 tavaszán elhunyt Mestert, Sztálin legszorgalmasabb albán tanítványát helyezték felravatalozás céljából, de később eltávolították onnan.

Többen figyelmeztettek, hogy a Fővárosban hatalmas forgalmi dugó fog fogadni, Közép-európai szemmel átláthatatlan közlekedési káosszal.

Belvárosi forgatag 

Valóban, a keresztül-kasul tolakodó, állandóan dudáló járművek miatt egy kicsit leblokkoltunk, kapkodtuk a fejünket jobbra-balra, nem szerettünk volna a tülekedésben összeütközni senkivel, így egy kicsit félszegen és bátortalanul igyekeztünk elérni úti célunkat. A többsávos körforgalom talán egy egymásba épített, közös tengelyű, többszörös ringlispil-hez hasonlított legjobban, azzal a különbséggel, hogy itt abszolút nem volt hely a hinták közt, ahová besorolhattunk volna.
Ráadásul a fizika törvényeit meghazudtolva, néha forgalommal szemben is áttört egy autó, mert neki arra rövidebb volt, mint beállni a körbe.
A körhinta előtt állva, rég eltemetett gyerekkori emlékek törtek fel, mikor a többiek nem engedtek be játszani maguk közé, ez olyan érzelmi túltöltést okozott, hogy hamar elszakadt a cérna és lovas rendőröket megszégyenítő határozottsággal, fütyülő demonstrálókat képzelve magam elé, belegázoltam az autóforgatagba, akik - mint Mózes előtt a Vöröstenger - parancsszóra szétnyíltak.

A többiek követték példámat. Muzikális nemzet lévén, hamar ráéreztünk a dudaszóra és nem csak egyszerű taktusokat játszottunk, hanem művészi tehetségünket csillogtatva komoly kulturális zeneműveket.
Elismerésként a közönség tisztelettudóan megtorpanva elsőbbséget adva utunkra engedett.
Ennek két oka lehetett, vagy azért mert tetszett nekik, vagy azért, mert bántóan zavaróak voltunk, ugyanis nagyon, de nagyon nem voltunk összhangban.

Én a Tenkes kapitány betétdalának taktusát kürtöltem világgá.
Tomi valami alternatív polgárpukkasztó performance-t nyomot (talán Kelemen Kabátban szerzeményt). Nati pedig, valami Csicsói csujugatóst, na az övé volt a legharsányabb.
Robi hátul talán a 3+2 lakodalmas bandától a „Kombiné, kombiné, csíkos kombiné”-t billentyűzte lelkesen az egygombos szintetizátor dudájával, de ebben már nem vagyok biztos, ezen a téren hiányosak az ismereteim.
Mindenesetre később vacsora közben ügyrendi határozatban megállapodtunk, hogy kell egy közös induló, mert ha mindenki azt játssza, amit akar, az olyan súlyos környezetszennyezést okoz, amire simán letöltendőt ró ki bármelyik, jó érzésű, galamblelkű bíró, legyen bármilyen jókedve és nézzünk is akármilyen szende elárvult képpel.

A közlekedési morált Budapesthez hasonlítva volt egy nagyon nagy különbség.
Senki sem akart legázolni, vagy ártani nekünk!
Nem tapasztaltuk azt, hogy ránk húznák a kormányt, vagy le akarnának szorítani az útról, nem úgy, mint Budapesten.
A káosz és zűrzavar ellenére nagyon is vigyáztak egymásra a közlekedők.
Amennyiben a sofőr úgy ítélte meg, hogy a másiknak kicsit sürgősebb az előrejutás, azonnal előzékenyen leblokkolt és elengedte a sietősebbet.
Minket az elején valószínűleg nézelődő turistáknak gondoltak, akiknek egyáltalán nem sürgős, ezért nem adják annak jelét, hogy át akarnánk hajtani a körforgalmon, így hagyták, hogy nézelődjünk tovább.

A városközpontban lévő mauzóleumnál felpenderültünk a járdára, annak ellenére, hogy a sarkon ott állt egy rendőr, hiszen szinte minden sarkon állt egy rendőr.
(Az meg van, hogy „Minden sarkon álltam már” Jó kis dal, jó szöveggel és ritmussal. Esetleg lehetne a közös beavatkozó dudaszólamunk, vagy maradjunk a mindenki által közkedvelt Ria! Ria! Hungáriánál?! Azt hiszem a következő ülésen szavazásra bocsátom.)

Miénk itt a tér!

Nos bátran, kellő határozottsággal és eltökéltséggel birtokba vettük az apró bazalt kockákkal kirakott járdát, hiszen évszázados barátság fűz az albán néphez, csak nem szeretnének ezzel visszaélni?!
Hát, de!
A rend éber őre azonnal ott termett és rázta a fejét, vagy bólogatott?! Ki a fene érti már ezt a jelbeszédet, most akkor mi van?!!!! Most Albánul jelez, vagy külföldiül?!

Az ökölpacsink mellé ment, mert nem emelte fel a kezét, és a Tesóra sem reagált, így Tomi váltott és kollégázni kezdett, majd valami Interpol-os fedett akcióra homályos célzásokat téve, időt kért.

A piramis tövében

A tiranai piramis

A zavarodott rend őre nyelvi kommunikációs problémák, vagy az Interpol említése okán egy elegáns kitéréssel visszavonulót fújt úgy, hogy elfordulva sípjába fújva kiintett egy éppen arra guruló gyanútlan kocsit a sorból, mert a sofőr nagyon gyanúsan viselkedett (nem tolakodott és nem dudált), mire a rendőr végzett a vegzálással, mi már messze jártunk, jobb ez így neki is, legalább nem kell felesleges jelentést írnia a mauzóleumnál tapasztalt konspirációról.
A mauzóleum egyébként nagyon lelakott volt, összevissza volt fújkálva tegekkel, graffitikkel, az oldalán, pedig kölykök csúszkáltak lefelé bútorlapból készített surfdeszkáikon zavartalanul.

Kikecmeregve a fővárosból Durres felé vettük az irányt, ami az ország egyik legrégebbi városa, valamint itt található a legnagyobb amfiteátrum is a Balkánon.
Ezt is bele tettem a tervbe, de az indulás előtti napokban elvetettem, annyira lepusztult és körbeépített szegény pára, hogy nem lett volna egy nagy kulturális élmény, a neten feltalált képek alapján.
Durrestől viszont nincs messze Apollonia romjai, mely az ókorban az egyik legjelentősebb város volt és a jelenben is megbecsülést élvez, így célba is vettük.

Apollonia romjai

A romváros Fier városából közelíthető meg a legegyszerűbben, az SH94-es jelű, majd a Pojan falu irányába letérő SH66-os aszfaltozott úton keresztül. Pojan központját elhagyva, a falutól délre, mintegy 1 kilométerre található a régészeti park bejárata.

Eredeti pompájában tündöklő épület

Vásott kölyök felügyelet nélkül

Apollonia csoportkép

Apolloniát elhagyva egy rövid szakaszon felhajtottunk az A2 autópályára, de Vloránál már le is jöttünk róla, hogy a tengerparton található éjszakai szállásunkra hajtsunk.

Kilátás a szállodából Vlorára

A szálloda egy eldugott homokos tengerparton épült, távol a várostól, nem messze a Sazan szigettel szemben lévő érintetlen dűnés partszakasztól. Úgy találtam rá, hogy Gyurgyó „romantikus helyek Albániában” ajánlása alapján pásztáztam a térképet, hogy hogyan tudunk lemenni az elhagyatott parti dűnékhez. A szálloda hihetetlenül olcsó volt, a szállásdíj 10 Euró volt egy éjszakára egy főnek, idegenforgalmi adóval együtt.

A szálloda saját partszakasza

Gyorsan becsekkoltunk, ledobáltuk a motoros göncöket és meg sem álltunk a tengerig, ahol hatalmas pancsolásba kezdtünk a hosszú, meleg, fárasztó nap végén.

Sellőfiúk akcióban

A szállodában nem volt nagyon vendég rajtunk kívül, így a parton és a vízben is csak a mi diliztünk.
Tomi hozott búvár szemüveget is magával, de a kettyós társaság miatt meg sem próbálta felvenni, inkább ő is önfeledten rosszalkodott velünk együtt.

Sötétedésig nyomtuk a Sound-ot parton, majd a kellemes meleg este beköszöntével rómaiakat megszégyenítő nagy lakomába fogtunk a szálloda teraszán.

Mi, szem-szájnak ingere

Hangulatos esti fényekben úszó szálloda

Kiszáradás elleni terápia

Később érkezett még egy társaság Magyarországról taxival!
Akik az este folyamán bőven felülmúltak minket hangoskodásban és mivel ők másnap nem indultak tovább, mint mi így úgy gondolták, hogy a bulit kitolják reggelig, erről végül a csicsói terminátor, Nati beszélte le őket hajnalban, de a részleteket pontosan nem ismerem.
A meggyőzésben állítólag komoly szerepet kapott valami kemény dudoros tárgyhoz való ritmusos ütögetés kilátásba helyezése egyénenként.
E diplomáciai bravúrnak köszönhetően végül mindenki lenyugodva, nyugovóra tért.

Visszatérve még az estére, nem tudom, hogy a fáradság, vagy az elfogyasztott alkohol mennyiség volt az oka, de az egész napi jó hangulat nem csökkent, hanem egyre csak emelkedett.

A fergeteges jókedvünk közben, nem éreztük a vesztünk, nem ugrott be, sokat megélt, bölcs nagyanyám intelme (mikor már nem bírt a virgonc unokáival az asztalnál), hogy „Sírás lesz a vége gyerekek!” … és tényleg, de ez már a következő nap sztorija.

4. nap (200 km 8 óra 10 perc)

Vlora – Llgora hágó – Qeparo – Vlora



Balkán 4. nap 

Reggel rossz közérzettel ébredtem, mivel az este folyamán csak egy üveg sört fogyasztottam, így másnaposság nem lehetett, olyan influenza előtti levertségre hasonlított leginkább.
A párom is hasonló tüneteket produkált, legszívesebben ki sem keltünk volna az ágyból.

A mai napra csillagtúrát terveztem, így este szintén a szállodába érkezünk vissza. Ha nem én lettem volna a túravezető, valószínűleg kihagytam volna az aznapi túrát és inkább ágyban maradtam volna.
Kinéztem a teraszajtón és láttam, hogy Anna és Robi a tengerparton kagylókat gyűjt a felkelő nap fényében, Kati és Nati pedig már a közelben lévő dombon sütkérezve, élvezik a napfelkeltét.



Ki korán kel kagylót lel 


Napfürdő a felkelő nap fényében

Csodálatos reggelre ébredtünk, nem akartam a buli akasztója lenni, ezért letusoltam és lebotorkáltam az étterembe reggelizni a többiekhez.
A tusolás és a mozgás jót tett, úgy éreztem, mintha múlóban lenne a rosszullétem, ezért nem csak a magam sajtos sonkás omlettét ettem meg, hanem a páromét is, mert neki egy falat sem ment le a torkán, még a kávéra sem tudott ránézni, pedig nála az a reggeli szeánsz elmaradhatatlan része, nélküle nem indulhat a nap.
Évi óvatosan megjegyezte, hogy, ha nem muszáj, akkor ne etessem a rókát, mire én: Miii?! Milyen rókát?! Kutya bajom, farkaséhes vagyok!
Sajnos az önszuggesztió nem jött be, éreztem, hogy kicsit túltoltam a reggelit, de azért még küzdöttem.
A többieket megkérdeztem, hogy érzik magukat. A társaság egyik felének semmi baja nem volt, a másik része hasonló tüneteket észlelt magán, mint mi.
Próbáltuk kielemezni, hogy mi lehet az oka, de mindannyian mást ettünk és ittunk, talán a vízzel mosott friss salátatál volt az, ami azonos volt az esti étkezésünk során.
Felvetettem, hogy maradjunk esetleg ma itt a szálláson és feküdjük ki ezt a kórságot, de még azoknak is mehetnékük volt, akik nem érezték jól magukat, így én sem ágáltam a maradás mellett, igyekeztem erősnek látszani és reménykedtem, hátha a környezetváltozás és a friss levegő jót tesz.

Aznapra egyébként szuper látnivalók voltak tervezve! A tengerparton futó SH8 út, ami a 1027 méter magasságba törő Llgora hágón átvezetve lefut a Jón-tengerhez. Ezt az utat a 10 legszebb motoros út között tartják számon a világon. Albánia legdélibb csücskében rápillantanánk Görögország legzöldebb szigetére Korfura, majd a mesés tengerpartja miatt felkapott Sarandától kelet felé fordulva átkelnénk Muzina hegységen, útba ejtve a sárkány szemét, azaz a Blue Eye forrást, ami több mint 50 méter mélységből egy karsztmedencéből eredő 11-12 fokos kristálytiszta iható “kék” forrásvíz. Vízhozama másodpercenként több mint 7 m³, ami olyan erővel tör fel, hogy a forrás közepén 10-15 centire feltornyosul. Innét északra kanyarodva a hegyvonulat szárazföldi oldalán haladva megcéloznánk az albán „sztárvárost" Gjirokastër-t, ami a közelében magasodó Gjera-hegy lábánál, a Drino folyó völgyében fekszik. Szűk, kanyargós, macskaköves utcákkal átszőtt óvárosa a világörökség része, mint „a szépen megőrzött oszmán kori városok egy ritka példája”.

Gjirokastër utcakép

Kővárosnak is nevezik, mert mindenhol kőpalatetőket látni, itt született Enver Hodzsa kommunista diktátor. Az óváros megtekintése után visszatérnénk Vlorába, a szállásunkra.

Valamint, erre a napra beszéltük meg Tomival a leánykérést Qeparonál a Jón-tenger partján, ennek érdekében még az esti partin a konspirációs szabályokat betartva nyomatékosan felhívtam a mit sem sejtő Anna és Nati figyelmét, hogy legyenek feltöltve a fényképezőgépek és a telefonok akksijai, mert, holnap csodaszép helyszínekre látogatunk.

Az oldaldobozokat a szálláson hagyva elindultunk észak felé. Elsőként a tengerparti szállásunktól nem messze, a Sazan-szigettel szemben található, homokos, dűnés partszakaszt vettük célba, ez lett volna az egyik romantikus helyszíne a leánykérésnek, de előtte még útba ejtettünk egy kis kolostor szigetet.

Zvérnec kolostor sziget

A Nartai-lagúnában található Zvérnec-sziget bejáratával szemben a szárazföldön találtunk egy korábban elmaradhatatlan tájképi elemként szereplő, napjainkban azonban egyre ritkábban látható betonbunkert, amit alaposan szemügyre is vettünk kívülről és belülről is. Egykor több mint 750.000 ilyen bunker épült az országban, a mindenkiben ellenséget látó kommunista diktátor paranoiájának kielégítésére.

Nati bunkeren

Nati bunkerben

A szigetre bevezető cölöphíd

A ciprusokkal sűrűn benőtt, középkori Szűz Mária kolostornak otthont adó, gyaloghídon át megközelíthető szigetre nem sétáltunk be és szerencsére Nati sem akart motorral behajtani, így motorra pattantunk és a lagúna partján továbbhajtottunk a dűnés tengerpart felé.

A tengerpartra vezető földútról csodás kilátás nyílt a Nartai-lagúnára, ami egyébként Alacsony-Albánia legnagyobb állóvize. A lagúna átlagos mélysége 1,26 méter, legmélyebb pontja 2 méter, így már érthető a cölöphíd használata a Zvérnec szigetnél.

Irány az elhagyatott tengerpart

Az úton haladva tőlünk jobbra, a sekély lagúnában idilli képként gyönyörű rózsás flamingók ácsorogtak a vízben.
A hepehupás út által felgerjesztett bennem szunnyadó, még meg nem született kis rókámban feltámadt a vadászösztön és azonnal felszínre akart törni, hogy megnézze a csodálatos madarakat, de résen voltam és mély levegőket véve szerencsére elhárítottam a kitörést.

Rózsás flamingók a lagúna sekély vízében

Hamarosan elértük a lagúnát a tengertől elválasztó partszakaszt, ahol 6-8 méteres magasságot is elérő homokdűnék sorakoztak.
Noha két tenger találkozásánál nehéz egyértelmű határt húzni, de állítólag ezt a partszakaszt egyszerre két tenger mossa, az Adriai- és a Jón-tenger.
Nati a homokos tengerparton azonnal kipróbálta, hogy valóban olyan sokoldalú a V-Strom, mint, ahogy hirdetik és valóban, még Jet-Ski-ként is használható.


Nati egyszerre két tengerben, az Adriai- és a Jón-tengerben múlatja az időt

Ezt követően a parti homokdűnék meghágása várt a kis V-Stromra, azonban a laza, homokos talaj majdnem vendégmarasztaló lett számára, mert pillanatok alatt elkezdte elásni magát a motor, de Nati résen volt, így sikeresen visszatért közénk, nem kellett a mentésére sietnünk. Ezen felbuzdulva a következő körre, már Katit is magával vitte.

Páros terepezés a homokban 

Csináltunk egy pár naptárért kiáltó csoportképet a tengerparton, majd Dél felé vettük az irányt.

Sellő lányok 

Vlorába beérve gyorsan kerestünk egy élelmiszerboltot és mindannyian bevásároltunk piros címkés Coca-Colából a hányinger, hányás, hasmenés elleni állítólagos gyógyhatása miatt. Nem is teketóriáztunk sokat, amint kiléptünk a boltból egy Jason Statham féle jól irányzott pörgő rugással letekertük a kupakokat és azonnal az üvegek nyakára cuppantunk, majd mohón szürcsölni kezdtük a éltető sötét nedűt, hogy minél előbb elmúljon a rosszullétünk.
Én nem szeretem a Colát, most mégis nagyon jónak és finomnak éreztem.
Közben eszembe jutott fiatalkorom egyik kedvenc szirupos filmje a Doc Hollywood, egyik jelenete, mikor is az öreg doki egy Colával meggyógyítja a bagót rágó kis srácot, mielőtt a fiatal dokit játszó Michael J. Fox szívbillentyű műtétre küldené a gyereket. Nézzétek meg, ha még nem láttátok volna, nagyon aranyos romantikus vígjáték.

Doc Hollywood

Vlorából kihajtva először és utoljára megcsodálhattuk, hogy fest egy albán motoros rendőr pár, egy motoron.

Albán motoros rendőr Vlorában 

Egyébként szinte nem is láttunk nagymotort az országban közlekedve, vagy ha igen, az akárcsak mi, külföldi volt.
Ennek két oka lehet, vagy nem kattantak még rá az albánok a motorozásra, vagy várják, hogy végre a Merci is piacra dobjon egy motorkerékpárt.
Nagyon sok közúti rendőri ellenőrzéssel találkoztunk utunk során, de minket nem intettek ki egyszer sem, állítólag azért nem, mert tudják, hogy a nagymotorral közlekedők általában külföldiek, akik bevételt hoznak az országnak, így inkább békén hagyják őket.


Egyébként a Merdzsó témánál maradva, már egyáltalán nem jellemző a közutakra, hogy csak Mercikkel rohangálnának az albánok. Elég vegyes a kép, de tény és való, hogy még mindig a Mercik dominálnak.

Vlora után nekilódultunk az SH8-as út leigázásának. A tengerparti részt elhagyva haladósra váltottam a tempót, hogy minél előbb letudjuk a mai etapot és minél előbb visszaérjünk a szállásra kicsit lepihenni.

Ezt az elképzelésem az SH8 út első, emelkedő hegyi szakasza azonnal keresztülhúzta a dobbantós, hullámos, néhol pocsék útfelületével, ami nem csak a motornak nem tett jót, de nekem és a páromnak sem, tekintettel a reggel óta tartó émelygésünkre, így egy kicsit visszább vettem a tempón. Az első utat a hágón keresztül egyébként 1920-ban építették, az út 2009-ig keskeny és rossz minőségű volt, hát ez utóbbi jelző, még most is érvényes az út elejére.

Csacsi az SH8-as út elején 

Az úton bóklászó szamarak látványa ép oly természetes, mint nálunk a felfestek zebrák, egyikre sem figyel senki, de azért résen kell lenni, mert nekünk kell kitérni, a csacsi nem fog, akárcsak a gyalogos.
Felfelé tartva a hágón beértünk néhány lassan döcögő személyautót, amiket elegánsan megelőztünk, majd azonnal meg is torpantunk, ugyanis az előttük cammogó katonai konvoj miatt nem tudtak eddig haladni és most már mi sem.
Szerettem volna megelőzni konvojt, de az utolsó kísérőkocsi középre húzódva elállta az utat, így jelezve és egyben akadályozva az előzést.
Rövid, de számomra végtelennek tűnő vánszorgás után a meredek hegyi út feladta a leckét a konvojnak. A kísérőautó előtt haladó, utánfutót húzó jármű először megtorpant, majd felbőgött a motorja és elkezdett visszafelé gurulni, miközben büdös égett ferodol szag áradt, majd bebicskázott a vontatmányával együtt.
A konvoj megállt, ekkor már nagyon mehetnékem volt, mert a bűzős égett ferodol szag csak növelte a reggel óta tartó émelygésemet. Szerencsére nem kellett sokáig várnunk, rövid várakozás után a konvojt záró kocsi félreállt és elengedte a mögöttük feltorlódó utazókat.
Később még beértünk két kisebb döcögő katonai konvojt, ahol nem ragaszkodtak az előzési tilalomhoz, így sikeresen megelőztünk őket.

Előttünk a távolban ismét katonai konvojok 

A konvojokat magunk mögött tudva végre felértünk a Cika hegyvonulat közepén fekvő 1027 méter magas Llgora hágóra. A hegylánc éppen vattacukor felhőbe burkolt, itt-ott előtűnő legmagasabb hegycsúcsa 2044 méter magas és egy kicsit délebbre fekszik, mint maga a hágó.

A Cika hegyvonulat magas csúcsai a Llgora hágóról

Az émelygésem egyre csak erősödött, ami elvonta egy kicsit a figyelmemet, így a hágó tetején a nagyközönség számára kialakított panorámaterasz és parkoló mellett elhaladva esett csak le, hogy itt szerettem volna megállni a csapattal.
A hirtelen fékezésről és irányváltásról lemondva inkább tovább gurultam.
Mivel úgy terveztem, hogy visszafelé nem erre jövünk, ezért a hágóról lefelé menet kerestem a lehetőséget, hogy mégiscsak megálljunk a csapattal megcsodálni a kilátást.
Két kanyarral később, pont a panorámaterasz alatti részen található kanyarban felfigyeltem egy tegekkel és graffitikkel borított elhagyott épületre, ahonnan szintén panoráma kilátás nyílt a Jón-tengerre.
Megálltam és mondtam a többieknek, hogy itt tudnak pár fotót lőni, én nem állok meg, mert nem vagyok jól, nem bírom a tűző napot elviselni, keresek lejjebb valami árnyékos részt az út mellett, ott bevárom őket.

Rövid időre búcsút intek a csapatnak

„Vadregényes” kilátó a Jón-tengerre

A szerpentinen tovább hajtva kikerültem még egy pár úton kóricáló tehenet, majd a hegyről leérve, pár kilométerrel később találtam is egy kiállási lehetőséget, ahol leszállva a motorról elterültem egy fa árnyékában a földön, mert egyre erősödő hányinger gyötört, de hányni nem tudtam.

Tehenek a szerpentinen

Hamarosan megérkeztek a többiek is, de mielőtt elkezdtem volna beöltözni szóltak, hogy várjak, mert van egy kis gond Tomi motorjával.
Az ABS lámpa világít a műszerfalon és a fék sem az igazi.
Szemrevételezve a motort láttuk, hogy a hátsó jeladótól induló ABS csatlakozó feje tőből letört. További vizslatásra feltűnt, hogy a féktuskó nagyon nem ott van, ahol lennie kéne, hanem jóval hátrébb, ráadásul a fékcső bekötési pontja fékolajos.
Hogyaza……..mi a fene történt ezzel?!

Visszafelé pörgetve az időt beugrott, hogy Berane-ban indulás előtt Tomi szemrevételezte a paripáját és a láncot túl lazának találta, ezért Nati segítségével, NAGY NEHEZEN sikerült meglazítani a kajakra letépett hátsó kerékanyát, majd a lánc beállítást követően visszahúzták az anyát.
Nos, a túra előtt a Red Baronban gumicserén lévő motor hátsó kerekének féktuskóját beszereléskor nem illesztették be a vázon lévő rögzítő stiftbe!
Ez a trehányság egészen addig nem okozott problémát, míg a tengely az előírtnál is nagyobb erővel volt letépve.
Nati viszont a gyári szerszámkészlettel húzta le, amivel nem nagyon lehet túlhúzni (nem is szabad, mert megroppanhat a menet).
Jó pár hágón túl voltunk már, az intenzív motorfék használat és a kigyorsítások során a féktuskó elkezdett elfordulni a kerék forgástengelyében.
A hátrafelé elmozduló féktuskó a fékcsövet kitépte a rögzítő-bilincsekből, valamint a féktuskón lévő fittingnél szivárgott a fékolaj, továbbá a forgásnak útjában álló hátsó lengővilla elnyírta az ABS jeladó vezetékének a fejét

Tominak nincs közép sztendere a motorján, ezért az oldal sztenderen egyensúlyozva a levegőbe emeltük a motor hátsó részét, amíg a kereket kiszereltük, majd a megfelelő helyére beillesztettük a féktuskó konzolját.

Gyors szerviz a hágó alatt

A féktuskó a helyére kerül

A fittinget rögzítő csavaron Nati érzéssel egy picit húzott, majd még egy kicsit, és még egy kicsit, egészen addig, míg meg nem szűnt pumpáláskor az olaj szivárgása.

Izgultunk, mert az álmos könyvek szerint hibás fékkel közlekedni rossz ómen, ráadásul távol vagyunk az otthonunktól. Attól tartottunk, hogy ha megszakad a menet vagy a féktuskóban, vagy a csavarban a fitting túlhúzása miatt, akkor aztán már nem csak szivárogni fog a fékolaj, hanem folyni, de nagyon.

Egy ilyen műszaki meghibásodás soha sem jöhet jókor, de most aztán tényleg a legrosszabbkor állt elő.
A lánykéréshez felturbózott ünnepi hangulatban kellett volna lennünk, igaz egyelőre csak Tominak, Évinek és nekem, mert a többiek még mindig nem tudtak semmit arról, hogy mire készülünk, ehhez képest magunkat összekoszolva, rosszulléttel küszködve szédelegtünk a tűző napon.

Erőgyűjtés az árnyékban

Végül mindent a helyére téve és lehúzva sikerült elhárítani a hibákat, kivéve az ABS-t, mert azt nem tudtuk megreparálni.

Tovább haladva az SH8-as úton, Himaré-nél ismét lejutottunk a tengerpartra, ahol az albánok szerinti olvasatban Odüsszeusz is kikötött, majd megküzdött az egyszemű óriással Polüphémosszal, az albániai Spille barlangban, majd a küzdelem végén elvette küklopsz látását. A partszakaszról a vízbedobált sziklák alkotta szigeteket ugyan hiányoltuk, de nem feszegetjük a dolgot, nem akartunk udvariatlan vendégek lenni, akik megkérdőjelezik a vendéglátóik mítoszait.

Tovább haladva Himaré után a Portoi Palermo öbölnél megálltunk, hogy megnézzük, hogy néz ki egy állítólagos valamikori tengeralattjáró bázis bejárata. Még ma is lezárt terület, bár már csak a parti őrség használja.
A városi legendák szerint, a hatvanas évek közepéig az egyik legkorszerűbb atom biztos tengeralattjáró támaszpont volt. A „korszerűt” elég nehéz elképzelni, figyelembe véve a korábban több évtizedre bezárkózó Albánia fejlettségét.

„Titkos” bázis a Portoi Palermo öbölben 

Bár ki tudja, akár igaz is lehet, hisz a hatvanas évekig a hidegháború fénykorában az orosz nagytestvérrel elég jó viszonyt ápoltak, így elég sok pénz és technika érkezett az országba, többek között a reggel távolról megszemlélt Albánia legnyugatibb pontját birtokló Sazan-szigetre is ahol szintén volt egy orosz haditengerészeti bázis.
A két ország közötti diplomáciai kapcsolatok elhidegülésekor, 1960-ban Albánia ragaszkodott hozzá, hogy a Szovjetunió átadja a támaszpontot, amire Hruscsov megszállásával fenyegetőzött, végül a katonák 1961 áprilisában konfliktus nélkül elhagyták a Sazan-szigeten lévő támaszpontot.

A bázis bejárata szemből

Qeparo-t elérve legurultunk a Jón-tenger partjára.
Itt Tomi, Tinibe karolva elsétált egy kicsit távolabb, hogy legyen időm a kellékeket előkészíteni és, hogy a többieket is beavathassam a leánykérés apróbb részleteibe.

Tomiék kicsit túl messzire is mentek, majd lefeküdtek a parton lévő napágyakra, szemmel láthatóan nem nagyon akaródzott nekik visszajönni.

Aperitif előkészítés 

Kicsit tanácstalan lettem, mert azt hittem visszajönnek, így kezemben a kiöntött pezsgővel és a Bluetooh-os hangszóróval, megkérdeztem a többieket, hogy most mi legyen?!
Lehet, hogy inába szállt a bátorsága?!

Rögtönzött kupaktanács

A csapat női tagjai egyöntetűen úgy döntöttek, hogy segítsünk neki egy kis lökéssel, azaz menjünk csak oda, és nyomjuk a tutit.
Mi férfiak úgy vélekedtünk, hogy nem olyan sürgős, hagyjunk neki még egy kis időt, ez azért mégis csak egy komoly döntés!
Végül győzött a gyengébbik nem, így elindult a csapat.
Szép óvatosan oda settenkedtünk az áldozati bárányok közvetlen közelébe.
Közvetlen közelükben Évi elindította telefonján a Kelemen Kabátban együttestől a Szívdöglesztő számot.

„Mint börtön falán apró rés,
mint első tavaszi napsütés
úgy jöttél szép lassan csendesen,
s lettél lassan lételem.”

Tini csodálkozva felült és hátranézett, hogy mégis honnan és hogyan került ide ez a szám.

„Már érezlek, ha fúj a szél,
az eső a hangodon beszél
jégvirág vagy az ablakon
elolvadni nem hagyom.”

Ránk nézett és még jobban nem értette, hogy mégis mi a fenét csinálunk pezsgőspohárral a kezünkben, kiélesített fotó aparáttal, kíváncsi, ugyanakkor várakozó arckifejezéssel az arcunkon.

Tomi felállt és mivel nem térdelt le, rám tört a felismerés, hogy úristen, biztos meggondolta magát!
Már éppen ki akartam menteni azzal, hogy ígértem korábban, hogy lesz egy nagy meglepi a túrán, nos ez lenne az, hogy közösen pezsgőzünk a Jón-tenger partján, de mielőtt kinyithattam volna a számat, Tomi a zsebéből elővette a jegygyűrűt és letérdelve megkérte a könnybe lábadt szemű Tini kezét.

Leánykérés a Jón-tenger partján

Közben andalító aláfestőként szólt tovább a zene.

„A függöny alatt kúszó fény Te vagy,
kérlek egy életen át maradj.
Utamon a kerekem miattad gördül, ha erőm cserbe hagy.”

Az eljegyzési gyűrű végre révbe ért

Éljen az ifjú pár!

A romantikus hangulatot kihasználva Nati tökéletes és gyors helyzetfelismeréssel szintén letérdelt és megerősítette a fogadalmát Katival.

Most és mindörökké

A párom később a szállásra tartva a szememre vetette, hogy én nem tettem ugyanezt.
Áhá! Tudtam, hogy valami csapda van a dologban, ha nem lettem volna olyan rosszul, rögtön átláttam volna a szitán, mikor a csajok erősködtek, hogy menjünk csak oda és segítsünk Tominak egy kis lökéssel, ha már inába szállt a bátorsága.

Felfortyanva mondtam a páromnak, hogy éppen az életben maradásért küzdök, nem szép dolog, hogy a magatehetetlen, legyengült állapotomat ki akarja használni, de őt nem nagyon érdekelte az érvelésem, duzzogott még egy jó pár napig.
Én meg közben magamban egyre csak azt dünnyögtem, hogy Tomi, Tomi! Jól behúztál a csőbe!
Persze csak magamat hibáztathatom, mert hiába vagyok látszólag elpusztíthatatlan, magas fájdalom küszöbbel bíró szuperhős túravezető, ha a rossz közérzetem miatt nem kapcsolok, hogy a csajok (rosszullét ide, vagy oda) romantikus hangulatba kerültek az esemény, a táj és a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően.
Hát ezt elkeféltem, nem kicsit, hanem nagyon! Később Jajce-n a vízesésnél, megpróbáltam orvosolni, de már késő volt, elmúlt a varázs.

Egyébként távol álljon tőlem, hogy összeesküvés elméleteket gyártsak, de több mint gyanús az a tény, hogy Tomi hányt a tengerparton mielőtt odamentünk nagy csinnadrattával hozzájuk, majd Tini elmesélte, hogy a megismerkedésükkor is rosszul volt és akkor is hányt.
Igencsak különös egybeesés, nem?!
Próbáltam felidézni az előző esti vacsora során mikor önthetett Tomi bármit az italunkba, de nem rémlett semmi ilyesmi, így lehet, hogy csak feleslegesen aggódom és nem Tomi tehet róla, hogy sikeresen átéreztük a romantikus megismerkedésükkor uralkodó miliőt.

Az eredeti terv szerint beültünk volna pizzázni a lánykérést követően a part közvetlen közelében lévő pizzériába, de senki sem volt olyan állapotban, hogy érdemes lett volna megtennünk, kivéve Katit, Natit és Robit, de ők ránk való tekintettel eltekintettek ettől.

Qeparo-i anziksz

Mindenki elterült a napágyakon és próbált erőt gyűjteni vagy a rókázáshoz, vagy ahhoz, hogy feltápászkodjon és tovább motorozzon. Szegény Tomi hajnalban is kitette a taccsot és most is, mielőtt odamentünk hozzájuk, így a viccet félretéve minden tiszteletem neki, hogy ilyen állapotban végigcsinálta a leánykérést, nekem nem lett volna erőm hozzá.

Erőgyűjtő szieszta a tengerparton 

Míg a társaság ejtőzött egy kicsit, addig Kati a tengerparton apró kagylókat gyűjtött, Nati pedig a sekély tengerparti fövenyen rosszalkodva, a csizmájával tapicskolt, ugrándozott a tengervízben, mint a gyerekek eső után a pocsolyákban.

Nyár az őszben a Jón-tenger partján 

Én felvetettem, hogy forduljunk vissza az SH8-as úton és másszuk meg még egyszer a Cika hegyvonulatot, majd álljunk meg a Llgora hágó tetején, az idefelé úgyis kimaradt.
Így 100 km-rel rövidebb lenne a túra és mindenki hamarabb le tudna pihenni a szálláson.
Nem volt ellenvetés, hisz az út maga nagyon szép volt, így a másik irányból megcsodálni senkinek sem volt ellenére.

A Llgora hágó tetejére felérve már oldalra csúszva feküdtem a motoron, akárcsak az indiánok, hogy a lovasság ne tudja lelőni őket a lovaik hátáról.
A panorámaterasz parkolójában a paripámról lecsúszva azon nyomban kidobtam a taccsot, de csak a nemrég elfogyasztott barackos gyerekpezsgőtől sikerült megszabadulnom.
Az sem ment könnyen, nem vagyok egy rutinos rókázó, így elég sokáig visszhangzott az oroszlánüvöltésem, miközben a Jón-tenger látványában gyönyörködő turisták - ki megrettenve, ki megrökönyödve - azon morfondíroztak, hogy Úristen, ez ilyen állapotban tényleg motorozik?!

Kilátás a Jón tengerre a kilátóból 

Csodálatos kilátás ide, vagy oda kénytelenek voltunk egy másodlagos sziesztát is beiktatni a kilátónál. A társaság egy része így elterült a betonelemeken, míg Iron Women Kati, Iron Man Nati valamint Iron Man Robi önfeledten pezsgett a közelünkben, miközben az eléjük táruló pazar panorámában, valamint a kilátó alatti teraszról startoló siklóernyősökben gyönyörködtek.

Szieszta a panoráma kilátónál

A keménymag a kilátónál

Siklóernyősök startoltak a kilátó alól

Kati vett egy doboz fekete és piros szedret, amit azon nyomban mosatlanul elkezdett befalni, de jó szívű volt, mert mindenkit megkínált, engem is két öklendezés között.

Fűben, fában orvosság, fekete és piros szeder

Lassan szedelőzködik a társaság

De nem akartam keverni a barackot a szederrel, így udvariasan kitértem az újabb megpróbáltatások elöl. Pedig jobb lett volna, ha elfogadom, hiszen a szeder baktériumölő hatása közismert.

Végül kicsit megkönnyebbülve és erőt gyűjtve úgy döntöttem, hogy készen állok az út folytatására.

A hágóról lefelé tartva úgy tűnt, hogy a megpróbáltatásaink véget értek, katonai konvojok helyett már csak egy kecske konvojjal találkoztunk, amin sikeresen áthatoltunk.

Nyájas fogadtatás

A szállásra visszaérve az Iron különítmény, Kati, Nati és Robi elmentek pizzázni a városba.
Ezzel a szememben kiérdemelték, az elpusztíthatatlan „többmintember” címet!

Élő szövet a belső fémvázon

Mi a sebeinket nyaldosva a szálláson pihegtünk, ekkor rám írt Kati, Smuth párja a V-Strom Clubból és érdeklődött, hogy mi újság Albániában?
Ők előttünk túráztak itt a Balkánon kettesben 2 héten keresztül, többek között Albániában is.
Írtam, neki hogy dögrováson van a csapat fele, de amúgy minden rendben, az idő gyönyörű, Albánia csodálatos, mindenki BOLDOG!
Megnyugtatott, hogy ez a Balkánon túrázók között természetes, nem vagyunk egyformák, így a szervezetünk is másként reagál az idegen dolgokra.
Ők is benyaltak valamit Montenegróban, aminek kiheverése is beletelt egy pár napba.
Este Natiék visszaérve hoztak egy üveg pálinkát, amit testvériesen szétosztottunk a bandatagok között.
Én nem szoktam pálinkát inni, de most nagyon akartam, hogy marjon és égessen bent mindent a gyomromban, ami nem oda való. Ledőltem, de a pálesz időnként vissza akart jönni ott, ahol beöntöttem, így inkább felálltam ilyenkor, nem hagytam, hogy dolgavégezetlenül elhagyja a szervezetemet.
Másnap kicsit jobban lettünk, de a túra hátralévő idejében szinte csak Colán éltünk. Ez a függőség egészen addig megmaradt, míg teljesen helyre nem jöttem, azóta viszont ismét kerülöm a Colát, mert nem szeretem, nem szerettem meg! Furcsa nem?!


5. nap (415 km 9 óra 30 perc)

Vlora – Breat – Shkoder – Leqet e Hotit hágó – Berane

Balkán 5. nap

Sajnos a tegnapi napon ránk tört gyomorrontás miatt 50 kilométerre Sarandától - és a vele szemben található Görögországi Korfu szigetétől - kénytelenek voltunk visszafordulni északra, a tengerparti szállásunkra.
A lerövidített túra miatt korán ágyba kerültünk, abban reménykedve, hogy másnapra semmi bajunk sem lesz.
Sajnos nem így lett, ugyan reggel kissé jobb állapotban ébredtünk, de még nem voltunk teljesen jól, ezért szavazásra bocsátottam az aznapi programot.
Pontosabban azt, hogy célirányosan menjünk Montenegróba, vagy tegyünk kitérőt a másik albán „sztárvárosba" Berat-ba, melyet az "Ezer ablak városa" névvel is szoktak említeni. Három óvárosa is van, egyik szebb, mint a másik, mindenhol macskaköves, szűk utcák, szőlőlugasok láthatóak.
Természetesen egy ilyen bevezető után, az elvárásoknak megfelelően, a csapat egyöntetűen megszavazta a látogatást.
A város sokkal kisebb, mint Gjirokastër, de ahhoz hasonlóan szintén nagyon régi és egyben múzeumváros is, természetesen van neki vára is, és a várnegyede az UNESCO világörökség részét képezi.

A közeli fenyveserdők és a fehérre meszelt házak összképével, a mészkősziklákba vájt völgyszorosban épült Berat csodás látványt nyújtott. A várost átszelő Osum folyó mellett leparkoltunk, hogy lőjünk pár fotót az előttünk magasló és a folyó túloldalán elterülő óvárosról, valamint bekukkantsunk a szűk sikátorokba.

"Ezer ablak városa" Berat

Berati pihenő 

Közben Natit megkörnyékezte egy helybéli, hogy adjon már pár garast, hisz olyan rendes, jószívű embernek látszik.
Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, tökéletes emberismerettel esett a választása Natira, akit éppen adakozó kedvében is talált.
Nati úgyis meg akart szabadulni az Albán aprópénzétől, így a tenyerébe öntötte a megmaradt apróit, hogy a számára úgyis feleslege Lek-et kiválogassa, de a szemfüles kéregető megelőzve őt, maga kezdte kiválogatni az aprót Nati kezéből, természetesen az Albán aprópénzekhez hozzá sem nyúlt, annál több esze volt, csak az Eurót csipegette ki, mint valami tyúkanyó a kendermagot.

Kendermagos kiskakas kapirgál Nati markában

Majd dolga végeztével körbenézett, hogy kitől tudná még a napi keresetét esetleg kibővíteni.
Tomi felé fordult, de Tomi védjegyének számító szigorú rendőr tekintete elől kitérve inkább felém fordult.

A terminátorok köztünk élnek

Miután jobban szemügyre vett megesett rajtam a szíve.
A gyomorbeteg eltorzult ábrázatomat látva, majdnem nekem is adta a Natitól elkunyerált aprót, mert nekem biztos nagyobb szükségem lenne rá, de végül nem tette, mert úgy ítélte meg, hogy kár rám pazarolni a pénzt. Orvos, gyógyszer már úgysem segíthet, temetésre meg kevés lenne, ekképpen megnyugtatva a lelkiismeretét, szép lassan arrébb is somfordált.

Azt tudtátok, hogy a Terminátor 2 forgatása során mimikában, mozgás anatómiában és pszichológiában jártas szakembereket alkalmaztak, hogy dolgozzák ki a T1000 modell viselkedését, mozgását úgy, hogy az a nézőkben minél nagyobb félelmet keltsen?!
A lecke fel volt adva, hisz Robert Patrik színész testi adottságai meg sem közelítették Arnold Schwarzenegger izomtömeg méreteit.
Aki látta a moziban a filmet, az velem együtt megállapíthatta, hogy a szakemberek bizony jó munkát végeztek, megérdemelték a gázsijukat.
Mikor megjelent a vásznon a T1000 modell és elindult a nézők felé, mindenki önkéntelenül hátracsúszott a mozi széken, mert tényleg nyomasztónak és feltartóztathatatlannak tűnt, már anélkül, hogy bemutatta volna a folyékony fém képességét.
Mindezt úgy érték el, hogy enyhén előre biccentett fejjel, rezzenéstelen arcizmokkal, szigorú hideg tekintettel, felsőtestét enyhén előredöntve, határozottan ment mindig a célja felé.

Ezt a technikát a többszörösen díjnyertes Homeland című amerikai sorozatban CIA ügynököt alakító vékony dongájú Rupert Friend is alkalmazta, számomra nagyon is hitelesen, ha tehetitek, nézzétek meg az összes évadot, csak ajánlani tudom.

A várost átszelő Osum folyó

Breatból megcélozzuk Durrest, majd Shkodrén keresztül tovább hajtva megálltunk ismét a Dardha étteremnél, de a csapat nagyobb része nem ebédelt, csak colát szürcsölgetett, gyomorkeserű gyanánt, én is a párommal, mert mást nem tudtunk volna lenyelni.
Az étteremnél összefutottunk egy magyar motoros csapattal, akik éppen befelé tartottak az országba.
Kérdezték milyen volt az idő, mert Magyarországon esős, hideg rossz idő volt az elmúlt héten.
Mondtuk, hogy nagyon szuper volt, végig meleg volt és egy csepp eső sem esett, az idő és az ország is csodálatos volt.
A csapadékmentes időjárás miatt elég gyér hozamú folyókkal találkoztunk, sőt a Mesi híd alatti Kir folyó medre teljesen száraz volt, ami persze nem újdonság errefelé.
Az étterem után ismét az SH20-as út került célkeresztünkbe, hibátlan aszfaltjának köszönhetően kiélveztük minden egyes részletét, kanyarról kanyarra.

Kiváló útminőség az SH20 úton

Útban Montenegro felé

Kanyar, kanyar hátán

A hegyvonulat mögött már Montenegro vár ránk

Majd a hegyi szerpentinen felkaptatva és a túloldalán lehajtva hátrahagytuk a jó minőségű aszfaltot, később Albániát is, és beléptünk Montenegróba, hogy ismét Berane-ban szálljunk meg éjszakára.

Még egy pár szó Albániáról. A településeket jelző táblák kihelyezésével nem könnyítik meg a túrázók dolgát, táblát csak nagyon ritkán, nagyon elvétve láttunk. A középkorú férfiak nagyon szeretik a kék színű ingeket, ez az elején okozott is egy némi félsz-t, mikor azt hittük rendőrök ülnek a jócskán a sebességhatár fölött megelőzött kocsikban. Később hozzászoktunk napjaink albán folklórjához, így már meg sem torpantunk mikor villant a kék színű ing egy-egy megelőzött kocsi sofőrjén.
A másik két kedvenc ruhadarab Albániában az idősebb korosztálynál a sötét zakó és a csapott sapka, amit jól szemléltet a kék inggel együtt a Kruja-i vár falánál ott jártunkkor éppen buzukit pengető bácsika fotója.

A Kruja-i vár tövében buzuki hangja szól 

Albánia területe nagyjából 1/3-a Magyarországnak, az ország 70%-a hegyvidék. Ennek okán sok-sok és még annál is több szerpentines, hegyre fel-hegyről le szakaszon haladhattunk. Igazi motoros paradicsom!
Az alacsonyan fekvő tengerparti sáv éghajlata mediterrán. Mi szeptember közepén-végén mentünk, az időnk kimondottan nyárias volt még a hegyekben is tökéletes volt motorozáshoz, napozáshoz, pancsoláshoz és nem utolsó sorban leánykéréshez.
A 3-4 sávos körforgalmak megizzasztottak, de nem azért mert nem ismerjük a szabályokat, hanem mert össze-vissza jönnek be-ki, elsőbbsége is annak van, aki határozottabb. A kedvencem az, amikor megállnak a körforgalom közepén egymás mellett és lehúzott ablaknál megbeszélik a holnapi programot. Teljesen általános, hogy ott és úgy parkolnak, ahol és ahogy akarnak, amennyiben forgalmi akadályt képeznek az ott strázsáló rendőr nem kezd velük szemben intézkedni, hanem beáll a forgalmat irányítani, hogy segítse a feltorlódott autósokat.
Az autópályának nevezet gyorsforgalmi úton ne lepődjünk meg, ha gyalogos, tehén, kecske, birka, nyest, szamár, ló, vagy mozgó bokornak tűnő, szalma bálát szállító, biciklis bácsi megy át előttünk, vagy halad velünk szemben, vagy mellettünk az úton.

A strandokon gereblyézték a parti fövenyt, seperték a homokot, egy eldobott csikket sem láttunk, borzasztóan ügyeltek a tisztaságra.
Qeparo-nál egy helyi úriember szóvá is tette, hogy miért állunk fel a motorokkal a térköves placcra?! Igaza volt! Mentségemre csak azt tudom felhozni, hogy ugyanazzal a térkővel volt burkolva a parkoló is és rajtunk kívül nem volt más nyaraló a parton, így olyan természetes volt számomra, hogy az asztalként használható kőpadokhoz hajtsak és ott parkoljak le a leánykéréshez.
Ugyanez az igényesség már nem mondható el a tengerparton kívüli részekre.
Albánia tele van gyöngyszemekkel, természeti kincsekkel, de azért érezhető még bizonyos elmaradottság is. Annak ajánlom Albániát, akit nem zavarnak az erős kontrasztok.

6. nap (420 km 11 óra 40 perc)

Berane – Mojkovac – Tara kanyon – Zabljak – Durmitor – Piva kanyon – Szarajevo – Jajca

Balkán 6. nap

Albániába tartva a lehető legrövidebb úton szerettünk volna eljutni.
Hazafelé, viszont már nem siettünk annyira, volt még két napunk a hétből, így célba vettük Montenegro csodálatos északi tájait.
Beranetől Krusevóig a Lim folyó völgyében haladtunk, majd Mojkovacnál elértünk Tara folyó partjára. A folyó kristálytiszta, csodálatos színekben játszó vize a vadvízi evezés rajongóinak játszótere.

Vadvízi evezősök a Tara folyón

A Tara folyó mellett haladva, ami a Balkán egyik leghosszabb és legtöbb vízzel rendelkező folyója, elérkezünk a Tara Kanyonba, ami 82 km hosszával és 1300 méter mélységével Európa leghosszabb kanyonja. A világon egyedül a Grand Kanyon nagyobb nála.
A Tara kanyonon átívelő hídnál megálltunk teázni, közben a két Iron Man, Nati és Robi kötélpályán átcsúszott a kanyon felett, bizonyságot téve, hogy nem csak szívósak, de bátrak is!

Tara híd a kanyon felett

Nati és Robi a kötélpályán 

Innét Zabljak felé mentünk tovább, majd leborítottunk Trsa felé a Durmitor nemzeti parkon keresztül.
A Durmitorban Nati kivívta a tiszteletét egy 1290-es KTM-es ridernak, aki egyedül sem volt képes megelőzni Natit utasával együtt. Ez annyira tetszett a srácnak, hogy még aznap feltette a sisakkamerájával készített kergetőzés felvételét a youtube-ra.



A megosztott videóval újabb bizonyítást nyert, hogy milyen jók a magyarok és persze a kis Suzuki V-Strom is! (Na jó, Nati is!)

Fekete párduc a Durmitor sziklái közt

A Durmitor után mielőtt leereszkedtünk volna a Piva kanyon völgyébe a kéziszerszámokkal sziklába vájt alagutakon át, megálltunk közel ezer méter tengerszint feletti magasságban, hogy felülről is megcsodáljuk a kanyont és a benne hömpölygő tengerszinttől hozzávetőleg 650 méter magasságban kanyonba szorított tóvá felduzzasztott Piva folyót.
Ezt követően leereszkedve a völgybe folytattuk utunk, a Piva folyam tóvá szélesedő partja mentén Bosznia felé.

A Piva kanyon felett 

Csodálatos kilátás 300 méter magasból a felduzzasztott Piva folyóra

Híd a Piva tavon madártávlatból 

Még az utunk legelején keresztezett Száva folyó leghosszabb mellékfolyójához a Tara és a Piva folyam összefolyásával létrejövő Drina folyóhoz érve, ami egyben határfolyó is, átkeltünk a Tara folyó fölött egy hangulatos „egysávos” hiányos fapallós hídon Boszniába.

Pallóhiányos határátkelő híd Bosznia felé 

Mint egy 20 kilométerrel később az út ismét keresztezte a Drina folyót, aminek a túlpartján megálltunk ebédelni, ekkor már nyoma sem volt a gyomorrontásunknak, de azért biztos, ami biztos, szigorúan csak Colát ittunk az ételekhez!

Hatalmas adag pizzák az éhes utazóknak

Pici pizza a gyomorbeteg túravezetőnek 

Szarajevót elkerülve Jajca volt a végállomás, ahol a történelmi városrészben szálltunk meg, nagyon közel a vízeséshez. Anno ez a város volt a végvár-rendszerünk egyik legdélebbi pontja, Mátyás király idejében Jajcai bánság néven Magyarország része volt.
Megérkezésünkkor a müezzin éppen imára hívta a muszlinokat a szálloda mellett lévő mecset minaretjéből.

Az óvárosi részen volt a szállásunk 

Mielőtt a tóvá szélesedő Pliva folyó Jajcénél beleömlene az Orbászba (Vrbasba), egy gyönyörű, mintegy 30 méteres vízeséssel zuhog alá a városközpontban.
Ezt mindenkinek látni kell, így levezetésként még akkor este felkerestük a Csontváry egyik festményén is megelevenedő, a világ legszebb 12 vízesése közé sorolt Jajcai vízesést.

A sötét miatt kicsit életlen kép a vízesésről 

A vízesés közvetlen közelről éjszaka

A túra utolsó estéje a vízesésnél 

A napnyugta miatt a vízimalmokat holnapra hagytuk inkább, így miután kigyönyörködtük magunkat, nyugovóra tértünk, hogy másnap a túra utolsó napi etapjára frissen és üdén ébredjünk.

7. nap

Balkán 7. nap

Jajcei vízimalmok

Az utolsó közös látványosság, nehéz tovább indulni 

Reggel még elgurultunk megnézni a vízimalmokat, közben elméláztunk „A hetedik napon megpihent” – bibliai idézeten és valóban a hetedik napra annyira elfáradtunk, annyi csodát láttunk, annyi inger ért minket, hogy ránk is férne egy kis pihenés, de még nem tehettük. Még egy utolsó hosszú etap várt ránk, hogy hazaérjünk, hogy aztán az otthonunkba felidézzük a hegyeket, a hágókat, a kalandokat, a tengerparti ücsörgést, a jegeskávé izét, a meleg tengeri szél simogatását, mind azt a sok élményt ami az út során ért minket. Így az utolsó nap kicsit szomorúan, de mégis boldogan mindenki haza felé vette már az irányt.

Reggelből vissza a pirkadatba, a még árnyas völgyön át

Élményekkel teli mesés motorostúrán vagyunk túl, ami Európa utolsó érintetlen, misztikus országába kalauzolta el a résztvevőket, megmutatva a Balkán legizgalmasabb, legszebb, számunkra eddig ismeretlen részeit.

Itt a vége, fuss el véle!