Dolomitok 2023 túra a túravezető szemszögéből.
A történet még 2019-re nyúlik vissza, amikor a 2020-as év motoros túráját kezdtem tervezni.
Akkor egy Svájci Alpok és Dolomitok 2 hetes túrát céloztam meg, amit a covid meghiúsított.
Ezért, amikor Nabs mester felvetette, hogy szervezhetnék egy csapatos csapatást a Júlia Alpokba, már a második gondolatom az volt, hogy inkább a régebbi álmomat valósítanám meg, és a csapattal elmotorozhatnánk a Dolomitok ismertebb és nagyobb hágóira.
Az ötlet kiírásától a max motorszám eléréséig nem egészen 2 nap telt el. Addigra már mindenki egyedileg be is foglalta a szállását a csillagtúrák kiinduló pontján.
A túra vasárnap indult Szentgotthárdról, ezért a nulladik nap estéjére a legtöbben a Zsida Panzióban foglaltunk szállást. Itt este jó hangulatú beszélgetés és nagy húsimádó pizza falás volt az esti program.
Vasárnap reggel mindenki indulásra készen állt a Penny parkolójában a megbeszélt időben, hogy nekiinduljunk a hosszú és a vége felé már komolyabb élményeket is tartogató útnak.
Fontos volt a pontos indulás, mert V2Tomiékkal „lebegő” találkozási pontot beszéltünk meg a Soboth tónál és 15 percen belüli érkezés-találkozás-indulás volt az elképzelésem.
Itt jegyezném meg, hogy az egész út alatt egyfajta hajcsár szerepet töltöttem be, amit remélem mára már mindenki megemésztett. Amikor több ember, 5-6 motorral együtt túrázik és a túravezető a lehető legtöbb látnivalót szeretné bejárni a csapattal olyan részeken, amelyeket ő is csak részben ismer, akkor nem lehet felesleges többletidőket tölteni a kevésbé fontos helyeken.
Nos, Tomiékkal a találkozás percre pontosan megvalósult, majd a 69-es út kanyarjaiban döntögetve haladtunk az olasz határ felé.
Villach alatt megtankoltunk egy Shell kúton és szemben egy kebabosnál ebédeltünk. Utóbbi nagyon ajánlott hely titulust szerzett nálunk, amit mi sem bizonyít jobban, hogy hazafelé is pont itt kajáltunk.
https://goo.gl/maps/P89r8jQYXq6Nvi3a7
A határt átlépve Tarvisiónál lekanyarodtunk a Lago del Predil felé, ami az út elején tömve volt strandoláshoz araszoló autós tömeggel a nagy melegben, de az etap második részén már élvezetes, jobb minőségű úton kanyarogtunk.
Utunk következő nevezetes pontja a Monte Zoncolan volt, amihez egy kisebb technikai edzésnek is beillő út vezetett szűk és nagy szintkülönbségű hajtűvisszafordítóival. A csúcson indulhatott a matrica vásárlási láz az arra fogékonyaknál és itt készült az első csoportkép is.
Lefelé fékteszt várt ránk a meredeken ereszkedő lejtőkön és egy értetlen, hevesen gesztikuláló olasz autós, aki nehezményezte, hogy a lejtős, szűk alagúton nem tolattam vissza annak elejéig, hiszen a tábla szerint neki volt elsőbbsége a behajtáshoz.
A Dolomitok fővárosán Cortnia ’dAmpezzón keresztülhaladva este 7 körül értük el a nap csúcspontját jelentő Giau hágót, mely az alacsony napállás ellenére csodás látványt nyújtott. Szerintem a többség most kezdte megérezni igazán, hogy milyen fantasztikus helyek várnak még ránk ezen a túrán.
Sajnos hajcsár énem csak 20 percet adhatott a gyönyörködésre, mert 8 óra előtt a szállásra kellett érnünk, ami a hátralévő szakaszra eső sok-sok lámpával szabályozott félpályás útzár miatt nem volt egyszerű feladat.
De sikerült… 😊
A motoroknak ponyvás sátrak alatt találtunk fedett helyet, majd a szobák gyors elfoglalása után a bár teraszán későig tartó sörözés, kólázás vette kezdetét.
A túra 2. napja
Másnap szép, napsütéses időre ébredtünk. Szállásunk Falcade település közelében a Lumen hotelben volt. Már a reggelinél kezdtük gyűjteni az élményeket az olasz vendéglátásról.
A reggeli kávét, kapucsínót a kávégépből nem lehetett csak úgy elkészíteni. Kérni kellett a személyzettől, hogy készítsenek nekünk. Bacus az elsők között kérte a kávéját a láthatóan velünk nem szimpatizáló hölgyeménytől, de a reggeli végén többszöri ismételt kérésre a másik kiszolgálótól egy sráctól kapta meg. Ha jól értettem, valami olyasmit magyarázott, hogy arra vártak, hogy megkapja a rántottáját.
Apropó rántotta. Bacus és Nabs bőszen magyarázták, hány tojásból kérnek rántottát, sőt a kérésemre nekem is kértek 4 tojásból. Elég furcsán, értetlenül néztek és mire megkaptuk a kért tojást, addigra mi is meglepett arcot vághattunk…tudniillik a rántotta körülbelül 1db, azaz egy darab tojásból készült. Igaz ezt a hihetetlen mennyiséget fejenként kaptuk.
A reggelivel „telítődve” a feszes ütemtervemnek megfelelően 8:30-kor a közelben található Q8 kúton megtankolva indulásra készen állt a csapat.
A mai napra a kettes számú csillagtúrát terveztem bejárni, ami a 250 km körüli távjával jó kis bemelegítésnek bizonyult. Első megállónk a Fedaia hágó duzzasztott tavának nyugati oldalán átvezető gáton megközelíthető kilátóponton volt. Sajnos a vízszint elég alacsony volt, de így is jól kivehető volt a víz hihetetlen türkiz színe. A gátúton megállva szinte mindenki készített fotót a motorjáról a hegyekkel a háttérben.
A következő felkeresett hágó a Pordoi volt, majd a Campolongo hágón átmotorozva eljutottunk a következő csoportkép helyszínére a Corvara felirathoz.
Itt már a szinte hihetetlen fél órát is megközelítette az általam engedélyezett gyönyörködés ideje.
Feltűnt nekem, hogy Nabs igyekszik minden pillanatát megélni a helyszíneknek és legtöbbször elheveredik a valahol fűben a tájat csodálva. Így készültek a csizmafotók….
A Passo Gardena parkolójából érdemes volt felmenni a közeli kis dombra, ahonnan egész más perpektívából szemlélhettük a minket körbevevő hegyeket.
Következett a Sella hágó, ahol szintén nem a kijelölt lenti nagy parkolóban érdemes megállni, hanem kicsivel feljebb a hágó táblánál.
Nekem ez a hágó volt a fő célpontom, mivel már 2020-ra is előrevetítették, hogy korlátozni fogják a forgalmat, regisztrációhoz, engedélyhez kötik a meglátogatását. Ez a covid miatt elmaradt, de 2024-re újra tervbe vették, úgyhogy lehet, hogy a lehető legjobbkor jöttünk.
Itt Tomiék mindenképpen szerettek volna ebédelni, így többen bevették magukat egy étterembe. Utána úgy nyilatkoztak, hogy finomat ettek.
Az Passo Oclini, más néven Lavazé hágó felé vezető út igazi kanyarvadász, majrécsík koptató útnak bizonyult. A Lavazé tónál megállva mindenki elégedetten konstatálta az élményfaktort.
Az erre a napra tervezett utolsó megállónk a Passo Rolle volt, ahol a hegy csúcsát egy kis felhőpamacs takarta el. Ettől függetlenül impozáns látványt nyújtott, amit egy vendéglátó egység teraszáról szemléltünk meg.
A hazafelé vezető úton Nabs előremotorozva próbált néhány fotót lőni a csapatról, pont a Passo Valles tábla alatt megállva.
Ám ekkor a többség már a hasával volt elfoglalva és a vacsora kérdés foglalkoztatta, így az első arra alkalmasnak tűnő helyre beültünk kajálni. Volt itt mi szem szájnak ingere… pingvines tányérban kiszolgált színes krumplis gyerekmenü, Bacus által választott valami különlegesebb étek, átlagos lasagne és csodás sütemények. Mint kiderült ez inkább cukrászda volt, mint étterem. Ettől függetlenül jókedvű fáradtsággal tértünk vissza a hotelbe, gyorsan lepihenve vártuk a következő napi élményeket.
A túra 3. napja
Az előző nap reggeli tapasztalatából kiindulva erre a napra fél órával későbbi indulást tűztem ki célul.
A csillagtúra I. tervezett távja (220 km) is rövidebb volt és a megállók száma is kevesebb, mint az előző napon, így reméltem kényelmesen visszaérünk vacsorára a szállásra.
Reggel megint elfelejtettük a szálláshelyen egyeztetni a vacsora lehetőségét.
Később kiderült, hogy szerencsénkre…
A tankolás után Agordo felé vettük az irányt. A Duran hágó volt az első célpont, amihez kifejezetten élvezetes kanyarok vezettek, jó minőségű aszfalton.
Lassan megszoktam már, hogy azon kívül, hogy törekedtem a szabályok, főleg sebesség tekintetében történő betartására, a szemem állandóan a különböző kamerákat vizslatta. Ha láttam egyet, felemelt kézzel mutattam a mögöttem jövőknek, hogy óvatosan a felzárkózással. Persze simán előfordulhat, hogy a többsége egyszerű térfigyelő kamera volt, de a sebességmérő változatok (pl. a Giau-n) ugyanúgy néztek ki.
Bár még éppen csak túl voltunk a reggelin TJ szokásához híven lekvár, vagy májkrém elfogyasztásával töltötte a megálló idejének egy részét. A többiek az Olaszoknál gyakran előforduló háromkerekű Piaggióval és a platóján heverésző kutyával ismerkedtek.
Rövid idő múlva a Staulanza hágónál álltunk meg, majd következett ismét a Passo Giau. Úgy terveztem az utat, hogy most a másik irányból motorozzunk fel.
A szép napsütéses időben még messzebb lehetett ellátni és a szomszédos hegyvonulat csipkézett csúcsai is tisztán látszódtak. Talán emiatt is volt, hogy a parkoló és az út széle tömve volt autókkal és motorokkal.
A Monte Cristallo csúcsait az óramutató járásával ellentétes irányban jártuk körbe, így a Misurina tóhoz értünk elsőként.
A tó északi részén már jó előre kinéztem egy motoros parkolót, amit néhány autós teljes nyugalommal elfoglalt. Itt egy kicsit elvesztettem a nyugalmamat (ugye milyen szépen sikerült körülírni az idegállapotomat…?).
Szerencsére az egyik ott parkoló német autós észrevette motoros „hordánkat” és némi unszolásra kiállt, majd a francia kabriós is féltve autóját kiaraszolt a helyünkről.
Mivel ebédidő volt, így a közeli pizzázóba ültünk be kajálni. Ebéd után megvitatásra javasoltam, hogy felmenjünk-e túránk egyetlen fizetős látványútjára, ami a Tre Cime hegyek tövénél induló túrautak kiindulópontjához vezet fel. A többség döntése alapján uccu neki felszaladtunk.
Jó előre elterveztem a street view segítségével, hogy hogyan jutunk fel a legmagasabb, leglátványosabb parkolórészbe. Fent egy elágazásnál csak jobbra mutató nyíl volt az aszfalton, ami elbizonytalanított egy pillanatra, hogy szabad-e egyenesen továbbmenni. Amíg ezen gondolkodtam, addig a mögöttem jövők döntöttek és felkanyarodtak jobbra a meredek útra. Ugyan Bacussal össze voltam kötve sisakkommunikációval, de mire jeleztem neki, hogy tovább egyenesen, addigra már késő volt. Én felmotoroztam a tervezett legmagasabb parkolórészbe és a sisakot le nem véve mondtam, hogy jöjjenek fel, itt a legtutibb a látvány. Nabs és Bacus, majd később TJ-ék is feljöttek.
A látványt illetően a képek önmagukért beszélnek, viszont Nabs még ehhez is hozzá tudott tenni. Valódi „Tihanyi visszhangot” produkált, sőt. A hanghatás hallatára többen is elkezdték utánozni. Korábban ez senkinek nem jutott eszébe az egész hegyen, bár lehet azért, hogy nehogy kőlavinát indítsanak el…
A hegyről lejövetelünk után kamerákkal ellátott fekete oszlopokkal teletűzdelt útszakasz következett, mindez 50-es sebességkorlátozás mellett hosszú-hosszú kilométereken át. Közben szinte észrevétlenül áthaladtunk a Cimabanche hágón. Cortina d’Ampezzo után a Passo Falzarego felé kanyarodtunk.
Azt elérve megállás nélkül egy kis kitérőt tettünk a Valparola hágó felé, ahol egy első világháborús erődmúzeum (Forte Tre Sassi) mellett parkoltunk le.
TJ-ék hamarabb végeztek, mert csak a felsőt vették fel és a fokozódó vihart látva szóltak, hogy időveszteség nélkül elindulnak a szállásra. Nabs egy alagútban várt be minket és éppen készült kihajtani, mikor villogva, dudálva jeleztem neki, hogy ne tegye. Amikor mi behajtottunk már jég kopogott a sisakunkon és viharossá vált a szél, így több autóssal együtt itt vártuk ki, míg alábbhagyott a tombolás.
A szállásra visszavezető út további részében a vihar miatt az útra eső faágak és a nagy víztengerek kerülgetésével voltunk elfoglalva. Az utolsó lámpás lekanyarodásnál Tomiék és Öcsi tovább motoroztak vacsorázó helyet keresve.
Mi a hotel parkolójába visszaérve azt láttuk, hogy azokat a pavilon-sátrakat, melyek alatt korábban a motorjaink álltak, földig rombolta a szél. Egy ott álló olasz KTM-es motorjára rá is dőlt. Örültem, hogy nem értünk vissza korábban.
TJ-éket nem láttam sehol. Később kiderült félreálltak egy benzinkútra, befejezni az esőgúnyába öltözést, mi meg elrobogtunk mellettük úgy, hogy nem vettem észre őket.
Száraz ruhára cseréltük a vizeset és érdeklődni kezdtünk a helyi vacsora lehetőségekkel kapcsolatban.
A választható menük (csupa helyi különlegesség) és az ár hallatán csak Bacus döntött úgy, hogy kéri a 4 fogásos vacsorát. Egyedül ült be az étterembe a sok olasz vendég közé és folyamatosan küldte a fotókat a „kiadós” finom fogásokról nekünk, akik a bárban múlattuk az időt.
Ezután már hamar nyugovóra tértünk, hiszen másnap a leghosszabb távú csillagtúra várt ránk, egészen a Timmelsjoch hágóig motorozva.
A túra 4. napja
A szokásos reggeli procedúrák után szép napos időben indult megfogyatkozott csapatunk a San Pellegrino hágó felé.
TJ-ék hazafelé vették az irányt, mert másnap várt rájuk némi kulturális program.
Az időjárás előrejelzés alapján mindenhol jobbnak tűntek a kilátások, mint helyben, ahol késő délutánig esőt jósoltak.
Körülbelül 20 perce voltunk úton, amikor egy későbbi útlezárásra figyelmeztető tábla állta részben utunkat.
Próbáltam megfejteni honnan lehet lezárva az út. Bíztam abban, hogy a mi úticélunk felé lesz még lehetőség letérni a lezárás előtt, így továbbmentünk. Tíz perccel később sajnos a teljes út le volt zárva.
Itt rajtunk kívül többen is tanácstalanul latolgatták a lehetőségeket. Megkértem Bacust, hogy kérdezze már meg az irányítós emberkét merre lehet kerülni. A sisakkommunikáción keresztül hallottam, hogy Canazei-t említi, ami eléggé nagy kerülőnek tűnt.
Lett volna egy rövidebb lehetőség is, de az szintén le volt zárva. Az előző napi vihar komoly gondokat okozott az utakon.
Nem volt mit tenni, elindultunk Canazei felé. Mire visszaértünk a kiinduló pontunkra, addigra már több, mint egy óra késedelemben voltunk. Útközben még találkoztunk lezárást előjelző táblákkal, de töretlen hittel mentünk tovább.
A Fedaia hágónál megálltunk pihenni. A pihenő alatt átterveztem az utat az új lehetőségek szerint.
Az látszott, hogy nem fér bele biztonsággal a táv a késedelem miatt. Ráadásul az útirány felé csúnya, sötét fellegek gyülekeztek, így gyors tanácskozás után úgy határoztam, hogy a másnapi hazautat lerövidítjük azzal, hogy most motorozunk el a San Boldo hágóhoz. Engem kivéve mindenki felvette az esőcuccát, mert látszott, hogy ezt nem ússzuk meg szárazon.
Így is lett. Egy mély szakadékot átívelő viaduktnál álltam meg, amit már idefelé kinéztem, hogy készítsünk pár fotót. Ekkor kezdett rá.
Amíg a képek elkészültek addigra én is végeztem a beöltözéssel és indulhattunk a szakadó esőben a cél felé.
Már elég sokat mentünk a reménytelennek tűnő időjárásban, mikor Bacus rám szólt, hogy most van az a pont, amikor minden esőcucc megadta magát rajta és inkább visszamegy a szállásra.
Félreálltam egy parkolóban és bátorítottuk, hogy jöjjön tovább velünk. Olyan ötlet is felmerült, hogy kivárjuk az eső végét, üljünk be kajálni valahová.
Közben körbenéztünk és már nem csak a hátunk mögött, hanem előttünk is úgy tűnt tisztul az ég, így továbbindultunk. 2-3 km megtétele után kék ég alatt motoroztunk.
A San Boldo előtt levettük a már csontszáraz esőruhákat, mert nagyon meleg(ünk) lett.
A számtalan sziklában visszaforduló szerpentinút után egy már korábban általam kinézett pizzázónál álltunk meg ebédelni.
Csak egy motoros pár ücsörgött a teraszukon, nem volt nehéz helyet találni.
Hamar kihozták az innivalókat, mire feltettük az életszerű kérést, hogy kaphatnánk-e étlapot. Az időskorú felszolgáló – aki szerintem a tulaj is lehetett – vakargatni kezdte a fejét, majd bevonult informálódni a – vélhetően – tulajdonostárs feleségéhez.
Kisvártatva kijött és büszkén sorolta egy papírcetliről az oda felírt lehetőségeket.
Bolognai és valamilyen marhahússzeletes tál volt a két alternatíva. A többség a bolognai mellett döntött. Mindegy, fura egy hely volt, az biztos, viszont éhen nem maradtunk.
Eredetileg a hágón gondoltam visszamenni a szállásra, de Nabs és Tomiék találtak a telefonjukon más lehetőségeket, így annak alapján terveztünk egy ismeretlen, kanyargós utat vissza Falcade-ba.
Néhány kilométer után egy újabb behajtani tilos tábla állta utunkat, ami alá írtak valami kiegészítő információt. Már nem akartam újabb kerülgetésbe fogni, így behajtottunk.
Egy egészen elképesztő, vadregényes, néhol 1,5 méter széles, meredek hegyi-erdei szerpentinen találtuk magunkat. Volt olyan része, ahol „ránkborult” az erdő, így annyira sötét lett, hogy a lámpák fénye is jól jött. Az út csúcspontján egy fennsíkon valamilyen ifjúsági tábor volt, ahonnan elindultunk meredeken lefelé.
Később az utunk hatalmas sziklafalakba vájt alagutakon keresztül a Lago del Mis mellett vitt, ami egy szép, hegyektől körülölelt tó a Dolomiti Bellunesi Nemzeti Parkban. Nabs egyszer csak mellém jött és azt kérte, hogy valahol álljunk úgy meg, hogy lemehessen a vízhez. Nem sokkal korábban egy hídon mentünk át a tó felett, így azt javasoltam, hogy menjünk odáig vissza és ott keressünk utat a vízhez.
Kiderült, hogy nem csak Laci vágyakozott a víz közelségére, hanem Bacusnak is bakancslistás volt egy hideg hegyi patakfolyamban megmártózni, így villámgyorsan nekivetkőztek és leereszkedtek a vízhez.
A vízből kiemelt szikladarabok dobálásával fröcskölve, önfeledten örömködve túltettek még a helyi pancsoló gyerekeken is.
Nem siettünk már sehová, nem sürgettem a csapatot, tényleg jó hangulatban telt az idő.
Indulás után megálltunk az egyik alagútnál fotózkodni, de sajnos erről nem lettek feltöltve a képek a csoportalbumba, így csak Nabs ezreséről tudok képet iderakni.
Hozott még némi izgalmat az út hátralévő részében, hogy Bacus motorja úgy csinált egy szerpentines szakasznál, mintha nem akarna továbbmenni, de egy teljes körű újraindítás szerencsére megoldotta a problémát.
A szállodába visszaérkezés után a bárban „tervezések, újratervezések technikája a Garmin XT készüléken” ötletbörzét tartottunk emlékeim szerint, majd lelkileg próbáltunk felkészülni az utolsó hosszú etapra, a másnapi hazaútra.
