Tavalyelőtt, Toncsi77 klubtagunk vendégül látott minket (Tomi barátomat és engem) Hermagorban, egy pár napra. Akkor meglátogattunk egy-két híresebb hágót az osztrákoknál és az olaszoknál. Sajnos a Grossglocknert csak nagyon sűrű ködben láthattuk, vagyis nem láthattuk. A kb. 30 méteres látótávolság miatt hatalmasat csalódtunk.
Az sem segített, hogy vártunk valamennyi időt a csúcson, majd a hegy másik oldalán legurultunk és vissza ismét a csúcsra, pechünkre az időjárás változatlan maradt. Akkor megfogadtuk, hogy egyszer mindenképpen vissza kellene menni, megnézni tiszta időben is Ausztria legmagasabb hegycsúcsát! Tavaly is tervben volt a dolog, de a covid miatt sajnos csak korlátozottak voltak a lehetőségeink és el kellett halasztanunk a dolgot 2021-re.
Szó volt arról is, hogy hármasban megyünk Gábor és Tomi barátommal, de sajnos csak Tomival ketten tudtuk magunkat szabaddá tenni a túra idejére. Nem apróztuk el a dolgot, 9 nap volt az időtartam, ami alatt szerettük volna bemotorozni Ausztria hágóinak többségét. Megterveztem a napi etapokat. Egy szállás révén nem volt kőbe vésve, hogy melyik nap melyik útvonalat kell letudni. Ez annyiban szerencsés, hogy ha az adott nap valamelyik irányban esőt vagy rossz időt jósolnak, akkor mehetünk egy teljesen más irányba.
0.nap: 570 km Érd-Weissbriach
Kihasználva az augusztus 20.-ai hosszú hétvégét már pénteken elindultunk Ausztria irányába az M1-esen. Toncsi szerzett nekünk korrekt áron szobákat Weissbriach-ban, szóval az volt az aznapi cél. Az osztrák-magyar határon csak addig álltunk, amíg a topcase-ből elővettem az uniós oltási igazolást, a határőr ránézett és intett, hogy mehetünk isten hírével! Csodaszép 20-22 fokos időnk volt aznap, egész jól haladunk és délután 3 órára már a szállásunkon találtuk magunkat. A tulaj magyar, ahogy a takarítónője is. Aznap még meglátogattuk Toncsit a munkahelyén, ami 7-8 percnyi sétára volt. Egy pár pofa sör elfogyasztása és a vacsora után pihenni indultunk.
1.nap: 460 km Loser, Postalm, Pass Gschütt, Pötschenpass, Katschbergpass.
Nem szerettük volna a turisták által frekventált helyeket hétvégén bejárni, az ismert problémák miatt, ezért egy kevésbé népszerű úticélt választottunk. A Loser és a Postalm Panoramastrasse voltak a nap legtávolabbi helyszínei. A szállásról ezek egész messze voltak, ezért autópályáztunk, hogy minél hamarabb az élvezetes szakaszokon húzhassuk a gázt. A Loser egy csodaszép kilátást biztosít, de a Postalm egy kicsit csalódást keltő volt számunkra. Az a baj, hogy el vagyunk kényeztetve, annyi szép helyet láttunk mostanában, hogy ami nem nyűgöz le azonnal, azokat hajlamosak vagyunk kisebb lelkesedéssel fogadni. Persze a Postalm is egy kiváló útszakasz, mindenkinek ajánlom, aki arra jár, ne hagyja ki!
Érdemes odafigyelni arra, hogy az autópályákon előfordulhat, hogy az alagutakért plusz pénzt kell fizetni a kapuknál. Meglepődtünk, hogy az egyikért 12 eurót kellett kicsengetni. Minden hágónak, amit a túrán érinteni szerettünk volna utána néztem és tudtam, hogy melyikért és mennyit kell fizetni, de ez az alagutas szakasz elkerülte a figyelmemet. Gondoltam, hogy ha majd visszafelé jövünk aznap, akkor még a fizetőkapu előtt lemegyünk és a vele párhuzamos ingyenes úton megyünk vissza a szállásra. Nem hülyék ezek az osztrákok, persze az eggyel korábbi lehajtónál is volt euróbeszedés, csak alacsonyabb összeget kellett fizetni, azokért az alagutakért, amiken addig a pontig mentünk át. Sebaj, az alagúttal párhuzamos út a Katschbergpass volt, ami egy másik napra úgyis be volt tervezve.
Az autópályákon ezen kívül nagyon kell figyelni, főleg holland és német lakóautós és lakókocsis turistákra. Hajlamosak a belső sávban 90-nel előzni 10-15 autót, kamiont is akár. Hiába lenne helyük besorolni a külső sávba, nem nagyon zavartatják magukat és amíg nem fejezik be az autósor előzését, addig nyugodtan tartják fel a mögöttük sokasodó egyéb közlekedőt.
2.nap: 282 km Malta-Hochalmstrasse, Nockalmstrasse
A nap fénypontjának a Malta-Hochalmstrasse végén található hatalmas duzzasztógát ígérkezett, viszont az odavezető úton nem hagyhattuk ki Ausztria legmagasabb vízesését. A Fallbach vízesés a maga 200 méteres magasságával lenyűgöző látványt nyújt, megéri azt a pár eurót amiért cserébe a közvetlen közelébe lehet sétálni. A parkolótól csak kétszáz méternyire található.
Miután kigyönyörködtük magunkat, folytattuk utunkat a gát irányába. Több helyen, (már a fizetős szakaszon) a kicsit szűkebb aszfaltcsík miatt közlekedési lámpák szabályozzák az átjutást az adott etapon. Felérve a duzzasztógáthoz hihetetlen látványt nyújt a gát és a környezete. Ilyenkor mindig rácsodálkozom a hatalmas távolságokra, arra az orbitális térre amit ilyenkor belátni. Ahogy körbevesznek a hegyek, lelátni nagyon messze a völgybe és a gát maga is óriási! Szeretném ilyenkor átvenni a hely hangulatát, de sajnos nagyon nehéz, mert nem sok idő van az ilyesmire egy ilyen túrán. Ha megteszed az utat a duzzasztógáthoz és rámerészkedsz a tározó falára épített üvegkilátóra (AirWalk), olyan érzésed lesz, mintha a föld felett járnál. Tériszonyosok se hagyják ki!
Ezek után indultunk visszafelé a Nockalmstrasse irányába. A fizetőkapujánál érdemes Tour Ticket-et venni, ha a Nockalmstrasse-n kívül a Gerlos-t és a Grossglockner-t is szeretnénk megnézni, 7,5 eurót lehet vele spórolni. A Nockalm-on a Eisentalhöhe-nél és a Glockenhütte-nél álltunk meg, ezeken a helyeken kiépített nagy parkoló, árusok és étterem várja az idelátogatókat. A kilátás is csodás, az út pedig kellemesen kanyarog.
A szállásunkra visszavezető úton már nem sok izgalomban volt részünk.
Elhatároztuk, hogy kicsit rövidítünk az etapokon, mert nagyon rohanósak a napok. Szeretnénk kevésbé elfáradni és többet kiélvezni a természet csodáiból. A következő napok előre megtervezett útvonalait kicsit módosítottam. Megnéztem, hogy mik azok, amik kevésbé lehetnek érdekesek és inkább a lényegi részekre tudjunk koncentrálni. Ezekkel a módosításokkal spóroltunk magunknak fél-1 órát és 50-70 km-t. De volt olyan nap amikor nem tudtunk rövidíteni, de annak a napnak minden perce kívánatosnak ígérkezett.
3.nap: 336 km Misurina-tó, Passo Tre Croci, Cortina d'Ampezzo, Passo Giau, Passo Falzarego
Mivel csillagpontosan zajlott a túránk, ezért válogathattunk, hogy melyik nap merre induljunk. Ezen a napon azért mentünk az olaszok felé, mert a többi irányba esőt jósoltak. Olaszországba való belépés feltétele, hogy egy weboldalon beregisztráljuk magunkat és kell az uniós oltási igazolvány is. A regisztrációs oldalon rengeteg adatot meg kell adni, ha valaki rutinos, az 2-3 perc alatt végezhet az adatlap kitöltésével. Nekünk először kb negyedóra volt, de lehet kicsivel több. Utána kapunk egy e-mailt amiben láthatjuk a regisztrációnkat és tartalmaz egy QR-kódot. Még jó, hogy előző este letudtuk a dolgokat és reggel csak húzni kellett a gázt. A határhoz közeledve kíváncsian vártuk a belépést az olaszokhoz. Hát se határőr, se bódé, semmi sem volt, vagyis lassítás nélkül kelhettünk át. Akkor minek a regisztráció? Lehet az országon belül állíthatnak meg, akkor nézhetik meg az adatainkat? Ki tudja, ez nem derült ki!
Ahhoz képest, hogy hétfő volt, sok volt a turista, de szerintem a Dolomitokban mindig sokan vannak a nagy nevezetességeknél. A köztes utakon meg alig találkoztunk járművel, szóval jól tudtunk haladni. A Misurina-tó gyönyörű, Cortina d'Ampezzo pedig lenyűgöző, főleg a mellette magasadó hegyekről visszatekintve. A Passo Giau pedig rászolgált a legszebb hágó címre!
Már a nap felénél jártunk amikor az egyik hajtűkanyar külső ívén lévő bekötő útra vitt le minket a navi, viszont ott 20 méter múlva behajtani tilos tábla és egy nagyon keskeny, rossz minőségű, de aszfaltozott út fogadott minket. Mondtam Tominak az intercomban, hogy megállok megnézni a navit, hogy miért akar minket levinni a jó minőségű útról? Megálltunk, az út közepesen emelkedett. Ettünk pár falatot, megnéztem a navit, nem értettük, hogy miért kellett volna arra mennünk, nem volt arra köztespont sem. (Most megnézve a térképen sem értem az okát.) Meg kellett fordulnunk, az út tényleg szűkös volt. Hátra gurultunk pár métert egy kisebb murvás félreálló részhez, oda betolattunk, majd kis ívben balra elindultunk. Vagyis indultunk volna. Nekem ez sikerült is, de Tomi amikor szeretett volna balra fordulni, ekkor a lejtős rész tőle balra esett, kicsit kibillent az egyensúlyából, szerette volna letenni a lábát, de a talaj túl távolinak bizonyult, ezért úgy ahogy volt eldőlt a motorral. Én ebből azt vettem észre, hogy egy pár nyögést hallok az intercomban, meg talán egy szentségelést. Megállok, benézek a tükörbe és Tomit a motor mellett fekve látom, vagyis alatta. Kérdem mi történt? A válasz az volt, hogy hát eldőltem a motorral együtt. Vissza kellett rohannom, mert alatta maradt a lába és nem tudta kihúzni. Leemeltem róla a motort, majd felállítottuk. Karcos lett az egész oldala, sajnos a fényezett rész is, elgörbült a váltókar, de legalább nem tört le és vissza lehetett hajlítani. Tomi nagyon fájlalta a lábát, de tudta folytatni a napot. Pont a váz és a talaj között ragadt a lábfeje, ami oldal irányból jól össze nyomódott. Sajnos csak motoros cipő volt rajta és nem csizma. Valószínű csizmában kevéssé zúzódott volna össze a lába.
A Passo Falzarego volt a következő hágó, ami felé indultunk. A hágó tetején minden irányban kiváló a látvány, üzletekkel, éttermekkel. A Valparola-t is megnéztük volna az eredeti útvonaltervben, de azt húztam le előző nap. Ezek után ugyancsak hibátlan utakon Ausztria felé indultunk. A határon persze senki sem volt. Tomi folyamatosan sántított amikor leszállt a motorról, fájlalta a lábát, de tudta mozgatni. Minden felfelé váltáskor hallottam a küzdelmét az intercomban. Eléggé bedagadt az egész lábfeje mire a szállásra értünk. Próbálta jegelni, reménykedve abban, hogy másnapra jobban lesz.
4.nap: 326 km Gailbergstrasse, Plöckenpass, Monte Zoncolan, Kreuzbergpass, Passo Stalle
Ez az egy nap volt fix a túrán, ugyanis nővéremmel találkozót beszéltünk meg Paluzzában. Nem láttuk egymást másfél éve a covid helyzet miatt. Monfalcone-ban lakik és onnan jött fel Paluzzába, ahol egy közös finom olasz reggeli és egy cappuccino volt tervben.
Tomi lába nem lett jobb, reggelre ugyanúgy fájt neki. Indulás után mondta is, hogy gondolkodik rajta, hogy visszamegy a szállásra pihentetni, mert minden felváltáskor pont rossz helyen nyomja a váltókar. Végül úgy döntött, hogy folytatja a napot és mindenképpen szeretne olasz cappuccinot inni, később meg meglátja, hogy mennyire bírja a lába. A regisztrációt persze kitöltöttük, de a határon nem volt senki. A Plöckenpass nagy része hajtűkanyarokból áll, lentről felfelé sokkal élvezetesebb, de mi ezen a napon a másik irányban haladtunk át rajta.
A családi találkozó után a Monte Zoncolan felé vettük az irányt, ami a Giro d'Italia kerékpárverseny legendás szakasza, innen kapta a Pokol Kapuja nevet. Az út néhol 22-23%-os emelkedésével tényleg embert- és motortpróbáló. A kerékpárosoknak ez egy olyan hely, ahol megmutathatják, hogy mennyire kemények, ide kezdők nem nagyon merészkednek!
A csúcson található emlékhely meglátogatása után legurultunk az ugyanolyan meredekségű túloldalon, ahol Tomival különváltak az útjaink. Egy rövidebb úton visszament a szállásra, én pedig folytattam a napot az eredeti itiner alapján. Egyedül nem volt olyan jó idegen országban motorozni, biztonságosnak sem nevezném, kiindulva az előző napi eldőlésből, a komolyabb balesetekről meg nem is beszélve. Azért végig csináltam a napot, nem hátráltam meg. Sappada városa nagyon szép és persze a környező utakról a kilátás is lenyűgöző.
A Kreuzbergpasson keresztül közelítettem meg Olaszország legészakibb részét, hogy a Passo Stalle-n keresztül menjek vissza a határon. Ez a határhágó egy nagyon szűk, egysávos út, ahol jelzőlámpa szabályozza, hogy melyik irányba lehessen közlekedni rajta. Egy órán belül csak negyedórán keresztül lehet egyik vagy másik irányba átkelni a hágón. Határellenőrzés persze itt sem volt.
A szállásra visszaérve Tomi felpolcolt lábbal pihengetett, a lábfeje nem nézett ki jól. Szóba került, hogy ha nem javul lényegesen az állapota, akkor hamarabb hazamegy. Szerette volna megmutatni a lábát egy orvosnak otthon. Nem akart külföldön elmenni kórházba, mert ha begipszelik neki, akkor hogyan megy haza? Nem szerette volna, ha őt mentővel, a motort meg trélerrel juttatják haza. Inkább tűrt. Utasbiztosításunk és assistance-unk persze volt, azzal nem lett volna gond. Végül a terv az volt, hogy a másnap lesz a vízválasztó. Ha bírja a következő napot, akkor folytatjuk, ha nem akkor hazamegyünk. Egyedül nem akartam maradni a már részletezett dolgok miatt.
5.nap: 346 km Felbertauernpass, Gerlos Alpenstrasse, Mittersill, Grossglockner
Tomi lába persze nem javult, de leginkább emiatt a nap miatt jöttünk el erre a túrára, úgyhogy nem volt mit tenni, menni kellett! Tavalyelőtt ugye az volt a probléma a Grossglocknerrel, hogy nem láttunk az orrunkig sem. Ezt idén nem szerettük volna ismét átélni. Az időjárás nem ígért semmi jót aznapra felhők tekintetében. Megnéztük a webkamera képeket, amik fent a hegyen voltak, de ködös időt mutattak. Délutánra kicsit több napsütést jósoltak, de a hegyekben percről percre változnak a dolgok, semmire sincs garancia. Ezért gondoltam egyet és megfordítottam az aznapi etapot, hogy a Grossglocknerre délután érkezzünk.
A Felbertauernstrasse fizetős alagútja 5,3 km hosszú, ami a Grossglockner útjával párhuzamosan fut észak-déli irányba. Mittersill-nél nyugati irányba mentünk, ahol egy kisebb kitérővel végig robogtunk a Gerlos Alpenstrasse-n, majd megnéztük a Krimml vízesés 140 méteres zuhatagát (sajnos csak messziről).
Később Mittersill-ben megebédeltünk egy magyar motovlogger hamburgerezőjében. A finom hambi után célba vettük a Glocknert.
Kegyes volt hozzánk az időjárás, mert egyre szebb, tisztább időben motorozhattunk. Nem volt 100%-ban tiszta az égbolt és egy-két hegycsúcs még ködbe volt burkolózva, de a lényeget láthattuk. Nagyon örültünk, hogy nem kellett ismét csalódnunk.
Nem adta magát könnyen a Grossglockner, mint ahogy két hónapja a Transfogaras sem, de behúztuk ezt is és végre láthattuk amiért odamentünk.
A szállásra visszaérve eldöntöttük, hogy másnap hazamegyünk.
6.nap: 677 km Predilpass, Mangart, Vrsic-hágó, Wurzenpass
Éppen eleget szenvedett Tomi, a lényeget láttuk amiért idejöttünk, sőt még sokkal többet is. A szebb, jelentősebb látnivalókat ígérő napokat előre vettük. Két nap plusz a hazaút lett volna még hátra, de ezeket el kellett engedni. Vagyis kellett volna. Támadt egy ötletem, ha már így alakult a dolog, hogy haza kell mennünk két nappal korábban, akkor a hazautat toldjuk meg egy plusz etappal. Az egyik kimaradt napon ugyanis a Predil-hágót, a Mangart-ot, a Vrsic-hágót, Bled-et, a Bohinj-tavat és még egy-két szlovén hágót jártunk volna be. Ezen nap első részének bejárása után indulunk haza. Tomit a fájdalmai ellenére nem volt nehéz meggyőzni, mert a Mangart és a Vrsic-hágó hamar meghozta a kedvét.
Szóval ismét regisztráltunk az olaszokhoz, persze feleslegesen. A Predil-hágótól nem vártam túl sokat, de meglepett, hogy mennyire gyönyörű.
Az olasz-szlovén határon ugyan volt határőr, de ráérősen cigizett az épület lépcsőjén. Megállnunk sem kellett. A Mangart-ra sajnos nem lehet teljesen felmenni, mert egy kőomlás miatt le van zárva az út legfelső része. Felsétálni nem volt sem időnk, sem kedvünk, főleg Tominak.
Miután lejöttünk végig gurultunk a Vrsic-hágón, ami tele volt turistákkal, elég lassan tudtunk haladni, de megérte a megpróbáltatásokat. Hihetetlenül gyönyörű a Triglav nemzeti park.
Erről a helyről is elmondható, ami az összes többi meglátogatott helyről, hogy heteket el lehetne tölteni itt, a környéket alaposan bejárva. Ezek után nem sok izgalom volt, felhajtottunk az autópályára és csak tankolni álltunk meg. Vaciláltunk, hogy Szlovénia vagy Ausztria felé menjünk, végül az osztrák pályát használtuk, mert arra volt matricánk. Utólag megbántam, hogy erre esett a választás. A szlovének felé valószínűleg jobban lehetett volna haladni. Az osztrákoknál a legtöbb helyen csak 100-al lehet menni és a magyar határ környékén autóúton és országúton lehet csak menni. A szlovénoknál pedig szinte végig autópályán falhattuk volna a kilométereket. Nagyon hosszú volt ez a nap, hulla fáradtan értünk haza.
Az időjárásról nem sokat írtam eddig. Szóval az első pár napban 20-22 fok volt napközben, reggelente hűvös 14-15 fok volt, de hamar felmelegedett a levegő. A többi napon kicsit hidegebbre váltott, nem egy nap volt, hogy 18 fok fölé nem emelkedett a hőmérséklet. A leghidegebb a Grossglockneren volt -3 fok, a legmelegebb talán 24 fok lehetett.
A második napon, a szállásunktól 10 percnyire kaptunk egy kevés csapadékot, de még időben felvettük az esőruhákat. A harmadik nap az olaszoktól visszafelé megálltunk, pont előttünk volt egy kisebb zivatarfelhő, vártunk 10 percet és egy pár cseppel megúsztuk a dolgot, még egy szivárvány alatt is átgurultunk. A negyedik nap volt még esős, amikor Tomi visszament a szállásra, én az olaszoknál szinte csak esőruhában motoroztam. Amikor már egy órája nem esett és levettem, utána 10 percre ismét fel kellett rángatnom magamra az újabb nedvesség miatt. Persze 20 perc múlva elállt, de magamon hagytam és később kiderült, hogy jó ötletnek bizonyult, mert még háromszor futottam bele kisebb csepegésekbe. A hazaúton volt még zivatar, a magyar határ közelében nagyobb esőbe futottunk, ami hazáig többé-kevésbé kitartott. Összességében elégedettek lehetünk az időjárással, soha rosszabbat!
Tartozom még azzal, hogy Tomi lábával mi lett végül? Elment a dokihoz miután hazajöttünk, megröntgenezték és 3 helyen eltört a lábfeje. Az egyik csont egy helyen, egy másik meg két helyen. Minden elismerésem neki, hogy törött lábbal motorozott 1500 km-t. Mondtam is neki, hogy nem sok ember lehet, aki többszörösen törött lábbal járta meg a Grossglocknert, nem beszélve a többi helyről! Gondoltam én, hogy nagyon fájhat neki, mert nem olyannak ismerem, aki mindenféle dolog miatt húzza a száját és sajnáltatja magát. Arra mondjuk nem gondoltunk, hogy eltört a lába. Azt hittük, hogy csak egy komolyabb húzódás, szakadás, stb.
Itt is szeretném megköszönni Toncsinak a sok és önzetlen segítséget, a finom kajákat! Köszi!
6 nap alatt 3035 km-t tettem meg 5,19 literes átlagfogyasztással. Közben elég hangos lett a láncom, szakaszosan megnyúlt kicsit, csereérett lett, most van benne kb. 30.000 km. Már megrendeltem a szettet!
Idén kipipáltuk a Transfogarast, Transalpinát és Erdély gyönyörű tájait, Grossglocknert és még sok-sok osztrák, olasz hágót. Jövőre szívesen mennék meghódítani a Dolomitok több hágóját és a Stelvio-t! Sőt nagyon jó lenne Montenegro és Albánia hegyei között is gurulni! Meglátjuk!
